47 ronin
Az átvert és elárult gazdájukat saját életük árán bátran és állhatatosan megbosszuló 47 ronin legendás történetét már számtalanszor feldolgozták könyvben, filmben, képregényben, és valahogy eleve sejthető volt, hogy ebben a témában majd nem egy hollywoodi megafilm fog újat és maradandót alkotni Keanu Reeves főszereplésével. És tényleg nem […]
Az átvert és elárult gazdájukat saját életük árán bátran és állhatatosan megbosszuló 47 ronin legendás történetét már számtalanszor feldolgozták könyvben, filmben, képregényben, és valahogy eleve sejthető volt, hogy ebben a témában majd nem egy hollywoodi megafilm fog újat és maradandót alkotni Keanu Reeves főszereplésével. És tényleg nem.
Aki azt hitte, hogy Tom Cruise 2005-ös szamurájként parádézásánál nagyobb rúgás már nem érheti a japán kultúrát, az most megnyugodhat, annak idején mégsem a mélypontot látta. A 47 ronin egy szégyentelen, lelketlen CGI-eposz, aminek monumentalitásra törekvéséről üvölt, hogy az alkotók Gyűrűk Ura-mértékben gondolkodva igyekeztek kasszát robbantani. A szamurájok mellett vannak itt sárkányok, boszorkányok, óriások és szörnyek, és az igaz történet fantasyvel dúsítása már önmagában megfekheti az érzékenyebb lelkületűek gyomrát, de ezen még lépjünk túl nyugodtan – mert valójában nem múlik rajta semmi, ettől a film még akár nagyon jó is lehetne.
Csakhogy a 47 ronin olyan nevetséges panelekből van összehányva, hogy már az is gyanakodva szemléli mindössze 10 perc után, aki csak egy tucat kalandfilmet látott korábban életében. A szegény, árva, magára hagyott félvér fiút befogadja és megtűri egy gazdag, nemesi család, és ő persze páriaként beleszeret a nagyúr lányába. Közben az összes bátor, rettenthetetlen, kardforgató szamuráj közt ő a legnemesebb, a legjobb, a legnagyszerűbb, ráadásul valamiféle sötét titkot is rejt származásával kapcsolatban, aminek csak akkor van jelentősége, amikor a forgatókönyvíróknak éppen eszükbe jut (hasonlóan működnek az útközben megszerzett varázskardok is).
A film már a főszereplőjén elbukik. Keanu Reeves unottan, nyomorultul, hervatagon jár-kel egyik jelenetből a másikba, egy csata hátterében fekvő hulla-statisztában több élet és energia van, mint az ő egész alakításában együttvéve. Ha azt mondom rá, hogy alvajár, az még mindig dicséret. A hazájuk élvonalából választott japán mellékszereplők általában sokkal jobban teljesítenek, bár a kibontakozásra nekik sincs alkalmuk, a Reeves szerelmét domborító Shibasaki Kónak pl. csak annyi a dolga, hogy félig nyitott szájjal bámuljon szíve választottjára, és néha szenvelgőn sóhajtson párat.
A cselekményvezetés primitív: a karakterek bemutatása és a konfliktus gyors felvázolása után jön a rabszolgasorba eladott főhős megmentése (mert a szamurájok nélküle nem járhatnak sikerrel, bár sosem derül ki igazán, hogy miért vélekednek így), aztán már készül is a 47 ronin a végső csatára. A plot pointból plot pointba rohanás közben pedig természetesen elveszik az eredeti történet lényege. Carl Erik Rinsch rendező tolmácsolásában a szamurájok missziója nem a becsületről szól, hanem a hideg bosszúról, az azt kirobbantó esemény mögötti mélyen emberi tragédia és kicsinyes kapzsiság pedig egy megalomán zsarnok Tom és Jerry-be illően eltúlzott gonoszságává transzformálódik.
És ha Hollywood még mindig nem jött rá, hogy nem tud más népek legendáiból jó filmeket csinálni, legalább jobban nézne utána azoknak a legendáknak. Vagyis, ha fantasyt akar gyártani a 47 roninból, legyen, de akkor járjon kicsit utána az egyébként igen gazdag és változatos japán folklórnak, és ne egy ilyen innen-onnan trehányul összefoltozott, esetlegesen működő, átgondolatlan varázsmaszlagot kenjen a vászonra.
Rusznyák Csaba