2020 és ½

BO BURNHAM: INSIDE

Három globális pandémia-hullám után továbbra sem zárható ki egy negyedik a világos bizonyos pontjain, így magától értetődő, ha a művészet reflektál a társadalmi és szociális viszonyok kényszerszünetére. Bo Burnham reflexiója az egyik legkülönlegesebb utat képviseli mind közül.

A Nyolcadik osztály rendezőjeként, valamint az Ígéretes fiatal nő színészeként ismert Burnham ugyanis stand-up comedyként, pontosabban comedy specialként, Netflix-különkiadás formájában boncolgatja a lelkét. Dalban mondja el örömeit, bánatait, a 2006-ban YouTube-influencerként kezdő zenész-komikus egyik legnagyobb fegyverténye briliáns hangnemkeverések, illetve váltások számolhatatlan beemelése: az Inside valójában egy, a világjárványt követő bezárkózás után hasadófélben lévő elméjű (innen a cím: „Benn”) szerző rendkívül személyes önportréja. Mentális utazás humorpillanatokkal fűszerezve.

2016-os etúdje, a Make Happy tematikai folytatásának hat az Inside: Burnham deklarálja, nyilvános fellépésein rá törő pánikrohamaitól igyekezett volna szabadulni a 2020-as vízválasztó évben, csakhogy a COVID-19 vis maiorként az összes számítását keresztülhúzta. Pőrére vetkőztetett, hihetetlenül kiszolgáltatott, magányos alkotóként – barátnője, A Wall Street pillangóit jegyző Lorene Scafaria sem kopogtat az ajtaján vagy ad hírt magáról Zoomon – így teljesen védtelen önnön negatív, neurotikus impulzusai, valamint a részvétlenül rá és sorstársaira záródó, izolációra bíró világ ellen: az Inside intenzív szubjektivitású, E/1-ban diktált, pusztán Burnhamet felvonultató, kizárólag az ő performanszaira húzott tour-de-force, húsbavágó mozgóképes idegroham. Privát és globális síkon is nyomatékot kap a világjárvány és a kevesebb, mint 90 perces stand-upot író, rendező, zeneszerző, operatőr, vágó-polihisztorként jegyző auteur összes szorongása. Világos lesz, az Inside nemcsak a hirtelen leállásnak tulajdonítja a világ csődjét, hovatovább, az individuum összeroskadását: ezek régóta lappangó problémák, melyeket csupán félreérthetetlenül, kíméletlenül felszínre lökött a fertőzésveszély.

Nárcisztikus hajlamairól ugyanúgy beszél a direktor, mint a szólásszabadság tágabb értelmezési spektrumáról, de családi viszonyokra és gyötrő öngyilkossági gondolatokra ugyanúgy kitér – Burnham nyaktörő iramú, pontosan argumentált monodrámája sírva búcsúztatja Szirmai Gergőt a Hollywood Hírügynökség webhivatalától. Összetettebb tanulmányt kapunk, ugyanis a tradicionális megmondóemberek önelégültségből szerzőiséget csiholó, hangjukat, mondataikat, „hot take”-jeiket (fajsúlyos-rendhagyó kijelentéseiket) látványelemmé duzzasztó hozzáállásához képest Burnham mer kritikus lenni önmagával szemben. Performatív gesztusként valóban a nyelvet avatja előadása centrális elemévé, ám cirkuszi porondra lépés, előtérbe nyomulás helyett belátja, izgő-mozgó, tapsikoló attitűdje irritáló is lehet. Ráadásul szociális problémafilmbe illő felvetéseit sem újabb humorbombaként tálalja – szórakoztatóan elemző állításai mögött valójában egy 4-5 év lelki sebeit hordozó auteur képe sejlik fel.

Kékben, lilában, sárgában úszó beállításai, képarány-játékai, nevezetesen 1.78:1-ből klausztrofób, a Robert Eggers-féle A világítótoronyból ismerős 1.19:1-re váltó snittjei, múltat és jelent, látszatot és valóságot áttűnésként összecsúsztató vágóképei tökéletes metaforái Burnham dezorientált, realitással lassan kapcsolatot vesztő mentális állapotának. Az Inside posztmodern, játékos hangvétele közelebb áll a szatírák tónusához, lévén a bejátszások csupán első látásra tűnnek könnyednek, valójában gyakran traumatizálnak. Burnham a 8 és ½ modernizmusához hasonlóan, egyfajta 21. századi Guidóként szónokol, netán az önéletrajzi ihletésű Mindhalálig zene halál felé gyalogló koreográfusának örökébe lép, az Inside ráadásul folyamatos gitár, dob, szintetizátor és dalbetétekre húzott szellemi ámokfutás lévén nyugodtan interpretálható anti-musicalként, halált, kétséget (vö: az 1954-es Csillag születik alkoholizmusszála) vászonra festő kiáltványként. Feketébe boruló, majd színes neoncsíkokkal színezett, később angyali üdvözlettel felérő sárgásfehérben ragyogó jeleneteiben Burnham egyszer sietve, egymásba olvadva, szabad asszociációként skicceli a gondolatait, hol szünetet tart, kis nyugvópont áll be, üressé válik az író-rendező szobája, elhagyottan magasodik benne egy dobfelszerelés, egy szék és egy mikrofonállvány, hősünk zaklatottságának metaforájaként.

Charlie Kaufmanra (A John Malkovich-menet, Adaptáció) és Michel Gondry-ra (az Egy makulátlan elme… melodrámába oltott mentális utazása, Az álom tudománya játékos-minimalista szerelmi története) ugyancsak hajazó monodrámájában Burnham önmagán túl a világot is górcső alá veszi. Belátja, így vagy úgy a mikrovilág is hozzájárul nehézségeihez. Médiavállalatok zsákmányolnak ki bennünket, szabadelvűnek induló mozgalmak csapnak neofasiszta lózungokba (ld. George Floyd és Derek Chauvin gyilkosságba torkolló igazoltatását és a Black Lives Matter erre adott Kristályéjszaka-reakcióját), vállalati rabszolgává zsugorodik a multinacionális cégek fémkarmában verejtékező kisember: az Inside hiába játszódik cselekménytelenül egy izolált, zárt szituációs drámákat felelevenítő közegben, igazából a tágabb univerzumot is felelőssé teszi nemcsak Burnham, de bármelyikünk sorsáért, vagyis stand-upja egyetemes, kollektív pszichózist áraszt. Lírai énünket viszont itt sem hagyja cserben a stílusérzéke. Hasbeszélő fehér zoknival, Zokóval bocsátkozik verbális-ideológiai párbajba, anyjával való kétértelmű viszonyát egy FaceTime-profil sötétülése jelzi, optimizmusának lassú visszatérését (és az ennek szentelt „Állj fel, baszd meg!”-klipet – Burnham olykor Lenny Bruce vaskos káromkodásaival elemezi a helyzetet) szuicid áttűnés, netán keresztformájú kivágatba suvasztott Jézus-kép váltja. Burnham nyomasztó félreállítottsága fizimiskáján, torzonborz haján, Isten-emberi szakállán is tetten érhető, vagyis a publikumát szórakoztató író-rendező egyszerre megváltó és saját, illetve a világ bűneiért koronavírus-pokolba alászálló, öndestruktív halandó. Digitális ténykedése például egyszerre videokritika és az ő be nem álló szájának tanulságos, mise en abyme-ként sokszorozódó görbetükre.

Szerzői önvallomása mind borongósabb tónust ölt, úgy tűnhet, sem a külvilág által ránk kényszerített szobafogságból, sem belső kínjaink infernójából nem lehet menekülni – az Inside és így Burnham komikusi géniuszának óriási erénye viszont az, hogy még a legborzalmasabb pszichológiai tortúrákat is képes objektíven, kívülről szemlélni, majd röhögni önmagán. Nem mintha nem akadnának intellektuálisan hasfalszaggató pillanatok (az Egy fehér nő Instája című nótára a kihagyásokkal, szándékosan affektálva beszélő-viccelődő, Dallas-főtémát újrahangszerelő Galla Miklós is büszke lenne, de a harmadik X-e betöltéséig csak 1 percig lenyugodni képes szerző digitális órás magánszáma is remek), végső iróniájára azonban a záróképig tanácsos várni – Burnham ugyanis itt már a járványhullám esetleges menekülés-forgatókönyvét kritizálja és neveti ki. Politikai és magántermészetű, zömmel szemlélődő, analitikus observational comedy-je így ér csúcsára: az Inside egy félbeszakadt, darabokra tört esztendő egyszerre lehengerlően humoros, depresszióba sodró, szívmelengetően intim dokumentuma.

Szabó G. Ádám

Bo Burnham: Inside (2021)

Rendező: Bo Burnham

Szereplők: Bo Burnham