tiszatáj | 2012. március 11.

2.Frankofón Filmnapok – Mozimúlt és filmjelen

Még az erős felütésnél is nagyobb bumm-mal kezdődtek az idei Frankofón Filmnapok, mivel A némafilmes-sel nyitott, azzal a filmmel, amely már hetekkel azelőtt elragadtatásra késztette a nemzetközi sajtót, ráadásul frissiben vent to az Oscar.

Miután e filmtörténeti parafrázis megrengette a világot, nem volt könnyű dolga a következő napokon vetített műveknek, amelyek egyébként igen csak belenyúltak az élet sűrűjébe, a belga és libanoni opuszok mellett még az egyik anyaországi film, a Polisse is aktuális, kemény témát feszegetett. Igaz, kivételként, mert a francia filmek Szegedre érkező többsége megmaradt a már jól ismert édes-bús-játékos-pikáns hangvételnél, melyekkel szemben a kézi kamerával dolgozó, valós matériából építkező, nem csak tematikájában, de módszerében is dokumentumfilmes eszközöket alkalmazó dolgozat egészen puritánul állította fókuszba a családon belüli erőszak drámáját. Ráadásul azon belül is a legneuralgikusabbat, a gyerekek ellen elkövetett bűntényeket, amelyeket vérfagyasztó módon legtöbbször az apák, más esetben például az edző követ el.

Hihetetlenül fontos a téma, mivel nem múlik, a film nem is kendőz el semmit, megtörtént esetek vég nélküli sorolásával deprimálja a nézőt. Ugyanakkor, a mű vitathatósága pont ebből fakad: nem játék-, de nem is dokumentumfilm született, hanem valami a kettő között, ami leginkább egybefűzött tévé-sorozat darabokra emlékeztet. A dramaturgia is azok sémáit idézi, a fojtogató epizódokat az ifjúságvédelmi csoport munkatársainak magánéleti problémái és kilazító együttlétei színezik. A beszélgetésekben elhangzik két filmcím is – Godard A megvetés és a Moulin Rouge –, ami itt nyilvánvalóan az eseményekre rímel, A némafilmes árnyékában azonban hajlamosak vagyunk a mozzanatot egy újabb, filmtörténetre utaló tisztelgésként (is) dekódolni.

Direktebb a mozgókép hőskorának megidézése A tündér című belga hommage-ban, melynek alkotópárosa, Fiona Gordon és Dominique Abel egyenesen Jacques Tati mozijához, benne Hulot úr csetlő-botló, esetlen figurájának megidézéséig, vagyis egészen a klasszikus bohózatig megy vissza, akrobatikus és/vagy revüs bohócszámokkal fűszerve azt. A minimál-dialógokkal kísért, helyzetkomikumok láncolatából táplálkozó film már a hatodik hasonló jellegű közös művük, s tagadhatatlanul bővelkedik abszurdan humoros és szellemes megoldásokban, még sem ártana egy feszes idő- és ritmusérzékkel bíró, szigorú dramaturgot bevonni a stábba.

A másik Szegeden játszott belga film az ellenkező végletet képviselte: már-már noir hangulatban követhettük az Illegális főszereplőjének másfél órán át tartó hányattatását. Igen sötét, és helyenként aljas képet kapunk a belga „hatósági személyek” viselkedéséről, ugyanis a film szerint például az országból eltávozni nem hajlandókat, a reptérről a börtönbe visszafelé, a mikrobuszban agyba-főbe verik. Ami előtt elképedve állunk (illetve ülünk), mivel itt most nem tudatta inzert, mint a Polisse előtt, hogy valós alapanyaggal szembesülünk. S bár a film kivitelezésében nincs hiba, a felépített ív, a mértékkel adagolt feszültség, a cselekményt gazdagító, de el is varrt mellékszálak, a finom érzelmi vonulat mellett főleg a nagyszerű Anne Coesens hiteles alakításának köszönhető, hogy a film nézhető. Mert sajnos, két alapvető kérdés magyarázat nélkül maradt: a főszereplő illegalitásának megokolása és a helyzetből való kilátás felvázolása, így ezek híján nem nagyon érthető, hogy az intelligens, oroszországi középiskolai tanárnő miért vállalja kisfiával (!) a súlyosan törvénytelen, kiszolgáltatott élethelyzetet?

De nem minden fekete vaksötét, amire szimpatikus példa a libanoni színész-rendező Nadine Labaki munkája, pedig ő is darázsfészekbe nyúlt, a vallási megosztottság szülte ellenségeskedést választva témájául. Ám őt nem a valós helyzet sokadik drámai feldolgozása érdekelte az És most merre? című filmjében, hanem egy olyan – bár idealista, de lehetséges – megoldásnak a felmutatása, amelyben a józan paraszti ész győz. Amikor ugyanis az isten háta mögötti faluba beszivárgó, muzulmán-keresztény összecsapások hírére a helybéli férfiak is az országos trendhez próbálnak igazodni, akkor az – értelmetlenül meghalt szeretteiket már eltemetett – asszonyok ragadják magukhoz az irányítást, ügyesen megakadályozva a mészárlásra érlelődő szándékot. Röviden ennyi a sztori, amit Labaki szívmelengető humorral, és nagy empátiával fejt ki. Nagyon pozitív és üdítő hangulatú film, amelynek már a puszta léte is reményteli.

bosch

[nggallery id=2]

Címkék: , ,