Történetem a zongorával későn, nyolcéves koromban kezdődött. Az előkészítő évben szolfézs órákkal untattak, utána viszont a hangszerválasztás örömét élhettem meg. A vonósoktól a fúvósokig mindent kipróbáltattak velem, de nekem az a nagytestű, fekete Bösendorfer hangja varázsolta el a szívemet. Szerelem volt ez első hallásra. A zongoratanárnő személyisége sem volt közömbös a számomra. A középkorú Éva néni ujjai olyan szépen siklottak végig a billentyűszőnyegen, hogy öröm volt még nézni is, hát még hallgatni. Amikor látták az affinitásomat a hangszerjátékok terén, akkor kaptam egy magánmúzeumból egy kistestű, bécsi páncéltőkés zongorát, amelybe bele van pecsételve a készítője neve és a készítés ideje: 1892. Irtó büszke voltam rá, hogy nekem milyen értékes hangszerem van, mígnem a hangoló közölte velem, hogy míg például a hegedűnél valóban kuriózum a hangszer kora, addig a zongoránál ez nem éppen így van.
A hangszer iránti vonzalmam miatt nem volt kérdéses, hogy a továbbképzőben folytassam zongoratanulmányaimat. Akkoriban még volt Ki mit tud?, és abban szerepelt egy vak versenyző, aki Chopin cisz-moll keringőjét játszotta hibátlanul. Nagyon megfogott a darab, később Horovitz előadásában többször is meghallgattam, csak körülbelül háromszor akkora keze volt Horovitznak, mint nekem, így például a Holdfényszonáta oktávfogásai nekem igen nehézkesen mentek. Aztán eljött az ideje a Chopin-darabnak is, hogy megtanuljam. Nem voltam tehetséges, csak szorgalmas.
Majd eljött az alkalom, hogy zongoraoktatói papírommal egy nagyvárosi magánzeneiskolában zongorát taníthattam. Ezzel beteljesült a gyermekkori álmom. A gyerekek négy hónap alatt képesek voltak egy kisebb karácsonyi hangversenyt adni. Azokért a csillogó szülői szemekért ma is mindent megadnék, amilyen hálával voltak irántam, pedig a gyermekeké volt az érdem, akik kitartó szorgalommal jöttek hozzám hétről hétre. Volt egy kimagasló tehetségű tanítványom, Lajoska. Az édesapja zongorista vénáját örökölte, akit igen fiatalon elveszített. Örökségül maradt rá viszont a hangszere. Két év után odáig fejlődött, hogy éreztem, túlnő rajtam, Bach kétszólamú invencióit is simán kirázta az ujjaiból. Lajoskával is megtanítottam a Chopin-keringőt, aki bravúrosan játszotta azt egy növendék-hangversenyen. Összeszorult szívvel hallgattam a játékát a nézőtéren, láttam, amint élvezte és értette a darabot. Minden ujjrend a helyén volt, magabiztos könnyedséggel tette oda a művet. Aztán következett zeneoktatói pályafutásom fermata koronája: egy Mozart-négykezes, melyet ketten játszottunk. Ő volt a felső szólam, én a kísérő. Egy igen karakteres C-dúr szonáta volt.
A kisvárosban maradt bécsi páncéltőkés zongorám helyett egy Yamaha elektromos zongorát kaptam a szüleimtől ajándékba, hogy az majd segít megoldani a mentális gondjaimat. Vannak időszakok, amikor terápiás céllal ülök le mellé, és egy-két etűdszerű darab kiszalad az ujjaim közül. De van, hogy kottatartó nélkül játszom az örök elégedetlenség című tételt, és közben arra gondolok, amit Schopenhauertől olvastam, hogy tudniillik minden hangnemváltás, főképp dúrból mollba modulálás egyenlő a halállal. Chopin ide, Schopenhauer oda, a zongorairodalom óceánjából néhány cseppet meríteni számomra maga volt a csoda, életem egyik csodája.
