2015. JANUÁR
Január közepén egy hét a horvát Isztrián. A megállókkal együtt hatórás út Balatonhenyétől Rovinjig. A zágrábi és a rijekai ingyenes szakaszok kivételével (meg néhány kamiont leszámítva) kísértetiesen üres a hegyeken keresztül irdatlan költséggel megépített sztráda. A hágók környékén hó. A Risnjak Nemzeti Park vidékén vihartól megtépázott, derékba tört nyírfák és bükkök. A fenyők jobban bírták. A hegység mindkét oldalán nyolc-tíz fok. Rovinjban balzsamos szél, az apartman kertjében hálóval letakart citrom- és babérfák.
Motovunban. A felsővárosban a házak legnagyobb része lakatlan; vagy azért, mert a földszintjükre települt kiszolgálóegység zárva van (egyetlen bár azért kinyit dél körül), vagy mert lakhatatlanok: ablakaik betörve, helyiségeik kibelezve. A háború után nagyjából kétszázezer olasz (és antikommunista horvát és szlovén) hagyta el az Isztriát; előtte a lakosság harmadát adták. A reneszánsz főtemplomot Palladio tervezte. Motovunban nem harangoznak délben. Más ez itt a dombok között, mint a parton; ott a nyílt víz mégiscsak a szabad távozás képzetét adja. Montona kicsi sírkertjében (a régi olasz sírkövek sorba állítva a temetőfal mellett) egy agársovány, szikár öregember rózsákat metsz az egyik halmon; amikor horvátul köszönök neki, Buon giornóval válaszol. Nem néz rám, metszi a rózsatövet.
Rengeteg erre a vörösbegy.
A Motovun környéki lombhullató erdő, ahol a mesebeli szarvasgombát vadásszák rövid életű kutyákkal (mind rákban pusztulnak el idő előtt), sűrű, ágfás, borostyántól zöldellő bozót. Öregebb fát csak a házak közelében látni. A Lim-csatorna déli oldalán (hosszúkás, fjordszerű öböl Rovinj fölött, ahol egy barlangban Romualdo, a 11. századi itáliai szent élt évekig remeteként), fiatal tölgyes, közöttük fehér sziklák és piros bogyós, aprólevelű macchia. Szemből nézve fűrészes peremű kört formáznak a szúrós levelek, és úgy rejtegetik a ritka bogyót, mint a szent látomásainak esszenciáját. Ezen a sovány talajon a tölgyek is épp olyan korán halnak, akár a gombász-kutyák. Amint az tudható, a Velencei Köztársaság fényes századaiban szakmányba irtották a félsziget ősfás erdőségeit. Nagyjából félúton a Lim-csatorna és Motovun között (és még több helyütt is kisebb-nagyobb foltokban) kísértetiesen olyan a vidék, mint otthon. A jelentéses, kihűlt vulkánkúpok helyett másféle jelentés a halmokat koronázó civitasokkal. A táj nem tud nyelveket, csak a költészetét.
Rab, vagyis Arbe szigetének egyik elhagyatott, bukolikus fennsíkján az öreg tölgyek. Jó tizenöt éve jártam ott utoljára, még Judittal. Dylan Thomas a jobb, García Lorca a bal zsebemben. Birkakarám a fák között, szárazon rakott, derékmagas kőfalakkal. A földbe döngölt nyájóvó ábra (egy nagy csillag, közepén körrel, ökölnyi kövekből).
Montona után két éjszaka Lovrano közelében, egy tengerre néző szobában.
Viharos szél, erős hullámverés, érkező dagály. A kavicsos strand magasabb részén egy lapos mélyedésben tiszta víz. A mélyedés egy kanyargó csatornán keresztül közvetlen összeköttetésben áll a tengerrel. Egy-egy erősebb hullám megzörrenti a köveket és örvényt kavar a csatorna torkában, de ekkor sem enyhül a szűk mederben a roppant kavicsréteg bő vizének áramlása a tenger felé.
Az álmaimból visszaidézhető, valósan föllelt természeti helyeknél a lefedettség analógiája a felismerés mellett maga az elmozdulás, a fókuszon kívüli részletek kapcsolódásának kettőssége – egyrészt az álombeli helyszínnek a saját perifériájához (amely perifériáról csak mozaikos sejtése van az alvónak: nekem), másrészt az álombeli periféria képzetének eltérései a megtalált helyszín valóságos perifériájához képest. Lovran fölött a hegyekben fölkerestünk egy vízesést, és ahogy a kocsiból kiszálltam, aztán megláttam a patakot, határozottan úgy éreztem, hogy ez az; jártam már itt. A hosszú szerpentin álmomban maga a nagyváros volt (vagy legalábbis egy metropolisz Budája), pedig nincs itt nagyváros, csak az üresen álló nyaralók, és a téli álmot alvó kertek. A kapcsolódó nagyváros, Rijeka húsz kilométerrel északabbra van a parton.
Lanczkor Gábor
