Újvidéki napok

FRAGMENTUMOK A NAPLÓJEGYZETEIMBŐL (1991–2014)

(Hová tűntek?) Szokásos séta a Duna parton. Egyetlen ismerőssel sem találkozom. Hová tűntek a régi barátok? Remete életet folytatnak? Magányosságba menekültek miközben azon tűnődnek, hogy mit hagytak maguk után? Csődtömeget? Romokat? Vérpettyes, befejezetlen rendszerváltást? Persze meglehet, hogy a látóképességem gyengült. Újvidék az elmúlt két évtizedben annyira megváltozott, hogy az ismerős is idegennek tűnik. (2013)

(Huszonöt év után) Két hete küldtem el a budapesti kiadónak a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényem végleges változatát. Ma érkezett meg a korrektúra. A könyv júniusban lát napvilágot. Folytatom azt, amit még a hatvanas években elkezdtem, az Egy makró emlékirataival, majd az Áttüntetésekkel. A nyolcvanas évek végén az újvidéki Stavban írt esszéimben – Peremvidéki élet – kirajzolódtak azok a motívumok, amelyek most, vagy ötévnyi szívós munka után regényformát öltöttek. (2013)

(Veszélyes város) Döbbenten olvasom a hírt: Tavaly Újvidék volt az ország legveszélyesebb városa. Az állítás nem impressziókon alapul, hanem az egy főre eső bűncselekmények, gyilkosságok, gyilkossági kísérletek számán. A számok elrettentőek és félelmetesek. Ez már semmiképpen sem nevezhető rendőrségi ügynek, és gumibottal nem orvosolható. Ebben a kérdésben a városi vezetőségnek kéne önkritikusan lépnie, hiszen semmiképpen sem mondható, hogy néhány huligán művéről van szó, inkább a város közhangulatáról, közérzetéről kéne töprengnünk, ami azt jelenti, hogy szélesebb társadalmi akció szükségeltetik. Arra kéne választ találnunk, hogy hol vétettük el a lépést. Ez pedig az egész világban a várospolitika kérdéskörébe sorolható. (2014)

(Újvidék ólomideje) Barátságos, egyetértő beszélgetés Urbán Andrással a Neoplanta avagy az Ígéret Földjének színrevitelének kezdetén. Rögtön észreveszem, hogy néhány rövid mondatban megfogalmazza Újvidék lelkét. Pontosan érzékeli Újvidék ólomidejét, a divatos szólamok mögött rejtezkedő, a Balkán és a Közép Európa konfliktusában őrlődő személyes emberi sorsokat. (2014)

(Márai és Kassa) A magam módján vissza kell foglalnom Kassát, írta Márai Sándor. Regényeit, naplójegyzeteit olvasgatva egyetértően bólintok. Visszafoglalta. Tollal. Ennyit az írói hivatásról. (2014)

(Megjelent a Tiszatáj 2016/1. számában)