Újvidéki napok

FRAGMENTUMOK A NAPLÓJEGYZETEIMBŐL (1991–2014)

(Újvidéki sebek) Végre elérkezett a nap, amikor a város születésnapját, és saját születésnapomat ünnepelve végigsétálok a Duna utcában, amelyet az első térképek tanúsága szerint Auf den Brückennek neveztek, aztán Donaugassenak, De volt Péterváradi utca, meg Jaša Tomića és dr. Bárdossy László utca, is). Tavaly Svájcban ünnepeltem, az idén viszont újra magányosan sétálhattam a Duna utcában. A Zmaj utcában (volt már Hauptgasse, Kossuth Lajos utca, Mussolini utca, Kralja Petra I. utca, Tito Marsall utca, s végül Zmaj utca lett belőle) délután kettőkor sütött a nap, de a járókelők dideregve rohantak végig rajta. A Duna utca árnyékba borult, s alig láttam néhány járókelőt. Szibériai hideghullám köszöntött be, a meteorológusok nagy havazást jósolnak. De ma délután csak a Duna utcán hideg kossava sepert végig. A séta közben megpillantom Vojislav Bekvalacot, a kisvállalkozót, aki a kilencvenes évek elején szponzorálta a Peremvidéki élet c. könyvem (Život na rubu, 1992) megjelenését. Akkoriban Újvidék nem volt téma, sokan még a Dunát is Északi-Moravának nevezték volna. Szürke, kis könyv volt, inkább brosúrára hasonlított, mint könyvre. A fedőlapon Német Mátyás fotója a Zsidó utca lerombolását örökíti meg. A hátlapon Aleksandar Tišma recenziója olvasható. Az utcák és a terek történetéből, írta Tišma, kibontakozik a „kései kommunizmus nemzedékének” története. A könyvet nem is reklámozták, nem is terjesztették, nyomtalanul eltűnt. Nem csoda, hiszen többek között ezeket írtam: „Február 1-jén, a saját születésnapomon, rendszeresen felkeresem ezt az utcát, és arra gondolok, ugyan hányan keresik a rejtőzködő újvidéki városi világot, amely arra a születésnapjától megfosztott gyermekre emlékeztet. Nem lázadozik, megszeppenve jár mások születésnapjaira. A város isten háta mögötti falvakat ünnepelt és ünnepel, de menekül saját ünnepétől. A sajátossága sebhely, amiről hallgatni kell. Valójában, mi másra gondolhatnék a Duna utcában, a saját születésnapomon? Csak egy sebhelyre, amelyet takargatunk, mert lehetetlen bebizonyítani, hogy létezik”. Akkor ezt írtam, a mostani séta közben viszont azon töprengek, hova tartunk most. Ünnepelünk, de a dilemma maradt: Újvidék e nagyrégió Triesztje lesz-e, vagy pedig Belgrádra morgolódó balkáni provincia. Ünnepelünk, de a sebhely nem tűnt el, legfeljebb fátylat borítunk rá. Úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. Néhány fiatalabb író (nagy örömömre) ugyan érzékeli e sebeket, de a hivatalos szövegek valamiféle csonka Újvidéket teremtenek. Időnként fellapozom a kurrens Újvidék-könyveket, amelyek az 1748–1918 közötti kétszázötven évet néhány oldalba zsugorítják össze, az utolsó kilencven év viszont bőséges teret kap. De hogyan? Mintha nem is létezett volna gazdag német, magyar, zsidó kultúra, amely legfeljebb érintőlegesen szóba kerül, de elhalványul a polifonikus szellemiség, a város kultúrájának többdimenziós volta. Az veszik el, amit az ünnepi szónoklatokban, a külföldi delegációk vendégeskedése idején oly szívesen hangoztatunk. (2012)

(Hol vagyunk?) Álmomban Újvidéken jártam és eltévedtem a városban. Ettől rosszabb álmom már régen volt. A Főposta épülete előtt egy régi ismerősöm kétségbeesetten kérdezte: Hol vagyunk? (2012)