FRAGMENTUMOK A NAPLÓJEGYZETEIMBŐL (1991–2014)
(Dornstädterben – az utolsó osztrák császárral) Délelőtt egy nagyot sétálok Újvidék központjában. A katolikus Portán autóbuszjegyet vásárolok. Lopva bepillantok a néhai Dornstädter cukrászdába. Titóval beszélgetek a Dornstädterben, ezzel kezdődik a pszeudomemoárom. Hol vannak azok az értelmiségiek, akik személyét dicsőítették? De nem lépek be, nem tűröm azt a bűzt. Délután Titóról szóló verseket olvasok. Böngészem az alkalmi folyóiratszámokat, az antológiákat. Vannak jobb és rosszabb költemények, mint ahogy vannak jobb és rosszabb udvari költők. Tito volt az utolsó osztrák császár, többek között azért is, mert akadtak kiváló udvari poétái. (2003)
(Népi-újvidéki) Sokadmagammal kiléptem a Magyar Írószövetségből. Igazából már régen nem volt semmi kapcsolatom vele, csak a belépés napjaiban. Akkortájt Milošević uralkodott Szerbiában, ezért az elsők között léptem be, mert valamiféle hitvallást, dacosságot jelentett. Utólag olvasom a kilépők listáját: köztük van Nádas Péter, Esterházy Péter, Radnóti Sándor és sokan mások. A pesti sajtóban néhányan rosszhiszeműen, az urbánus-népi viták felmelegítéséről cikkeznek. Az efféle ellentétben azonban sehogy sem találom a helyem. Nem vagyok sem urbánus, sem népi. Urbonépinek tartom magam, ami azt jelenti, hogy urbo-újvidéki és népi-újvidéki, tehát újvidéki. Ergo: idegenkedem, mind az urbánus, mind a népi selyemfiúktól. Valójában a kilépésre inkább a népi-újvidéki lelkem ösztönzött, mivelhogy tanúja voltam olyan dolgoknak, melyeket a budai népi kandallók mellől nem szoktak látni. 1999 májusában ugyanis láttam, miként ássa meg a származás és keresztlevél alapján kisebbségbe került nép a négy méter széles árkokat, mindeközben nem tudva, hogy mi célt szolgál majd az árok. Vajon az esetleg Magyarország felől betörő tankok elleni védőárkot-e vagy pedig a saját sírját, hiszen a négy méter széles árok az 1945-ös tömegsírokra emlékeztette. Kubikolt tehát a kisebbségi nép, miközben a feje fölött a NATO-bombázók cirkáltak. Láttam a szorongó, tanácstalan tekinteteket, midőn véglegesen megérlelődött bennem a gondolat, hogy soha, semmilyen körülmény között nem fogadom el a származás és a keresztlevél alapján történő megkülönböztetést. Nem és nem! A nációról még csak ennyit: 1919-ben is menekültek Bácskából a módosabbak, a nép volt az, aki maradt. Nem érheti vád azokat, akik a személyes jövőkép nevében távoztak. 1945-i népvándorlás ismétlődött, amikor is a módosabbak elszeleltek, a nép maradt. Nos, a kilencvenes években is főként a tehetősebbek távoztak. Őket sem érheti vád. A származás és a keresztlevél alapján hátrányos helyzetű nép hátra maradt. Maradni egészen más dolog, mint a Hősök terén a nemzetért flangálni. Aki a nemzeti mivoltáért naponta kiáll, nem csak „magunk között”, hanem farkasszemet néz azokkal, akik ezt elnyomják, annak nincs szüksége semmiféle kirekesztő, exkluzív nemzettudatra. Az ilyen ember nem hetvenkedik a nemzettudatával, hanem csak megállapítja: „Ma is teljesítettem mindennapi feladatomat”. Aki így gondolkodik, az érti Babits mondatát: „a magyar író magyarságát nem a keresztlevél, sem a családfa, hanem kizárólag művei alapján szabad megítélni.” (2004)
(Szavak és tettek) Zentán sírgyalázás. A koszovói albán erőszakhullám ellen tüntető ifjúság beverte az Újvidéki Színház ablakait. Az igazságért nem lehet igazságtalan tettekkel meg szavakkal küzdeni. (2004)
(A Dunáról) Szegény, szerencsétlen Újvidék. De ha a polgárok úgy akarják, akkor ám legyen. Immár csak arra gondolok, hogy érzi magát a Duna. (2004)
(Új tanulóévek) Hajnalban a könyvespolcon turkálok, és saját könyveim között ráakadok a Wittgenstein szövőszéke című 1994-ben kiadott esszénaplómra. „Hol vagyok? Pesten? Újvidéken? Ki tudná ezt pontosan meghatározni?”, olvasom a tizenvalahány évvel ezelőtt, 1994-ben írt szöveget. Egy bőrönd várt rám a szoba közepén. Így kezdődtek a kilencvenes évek, az „újbóli tanulás” évei. Ebben a tizenöt esztendőben többet tapasztaltam, tanultam, mint előtte három vagy négy évtized leforgása alatt. (2006)
(Újvidéken) Öt hónap után újra délelőtti séta az újvidéki utcákon. Hosszasan bámészkodom. Az élet szenvedélyes szeretetét olvasom ki az emberek tekintetéről. Meg az életidegenséget! Mindkettő, egyszerre rajzolódik ki a járókelők arcán. Mintha két erő módszeresen rombolná egymást. A sétáló utca környékén megiszok egy kapucínert. Mára ennyi elég is, sietek vissza az íróasztal mellé. Nem vágyom semmi többre. (2006)
Végel László
