A Stockholm-szindróma egy stockholmi túszdrámáról kapta a nevét. Lényege, hogy a túszok – és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek esetenként – szimpátiát kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt. Ez furcsa; józan ésszel azt hihetnénk, hogy gyűlölniük kellene őket. Általában ez így is van; olykor azonban nem ez történik. A Stockholm-szindróma olyankor léphet fel, amikor a sok bántalmazás mellett a rab, miközben teljesen ki van szolgáltatva fogvatartójának, figyelmet, felületes kedvességet tapasztal részéről.
Miközben válogatott káromkodások közepette a pedagógusportfóliót írtam, tettem egy fogadalmat: ha sikerül, akkor sem fogom erre az egyébként kötelező „minősítési” folyamatra (amely alapján pedkettőbe kerülhet a ranglétra aljára besorolt tanár) azt mondani, hogy megérte, valami haszna mégis volt. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy a kollégák, akik szintén értelmetlennek tartották, de azért fogcsikorgatva, szentségelve dolgoztak ezen az idegörlő, időrabló ostobaságon, és sokan közülük lelkileg meghunyászkodva, félve, kiszolgáltatottan várták a folyamatot lezáró bemutatótanítást, amint túllettek az egészen, és megkapták százalékban kifejezett eredményüket, hirtelen megnőtt szakmai öntudattal arról kezdtek beszélni, azt kezdték magyarázni a még minősítés előtt állóknak, hogy tulajdonképpen nem is volt olyan szörnyű az egész, haszna is volt, tanultak belőle. Nehéz volt, de végül is megérte.
Az a mondás járja, talán le is írták valahol, hogy egy pedagógusportfólió kb. száz munkaórát emészt föl. Az alulfizetett, túlterhelt, nyomorult tanárok száz munkaóráját.
Létezik egy Facebook-csoport (az egyik kolléga ajánlotta), ahol, ha valaki elakad porfólióírás közben, vagy bármilyen technikai, esetleg a vonatkozó jogszabályokkal összefüggő kérdése adódik, akkor azt fölteheti, s többnyire érdemi választ, tanácsot kap. Persze sokszor értetlenkedő, provokatív megjegyzéseket is, ahogy az internetes tömegfórumokon szokás. Néha elidőztem ott, olvasgattam a bejegyzések, kommentek áradatát. Több tízezer pedagógus a tagja (fiatalok, középkorúak, idősek, lelkesek és megfáradtak, türelmesek és türelmetlenek, okosak és buták, meghunyászkodók és harciasak, segítőkészek és kötözködők). Felvillant mindenféle élethelyzet: egy hét múlva, két nap múlva fel kell tölteni a dokumentumokat, és már hajnali kettő, a másik szobában lázas a gyerek, de írni kell a szakmai életutat, osztályprofilt, hospitálási naplót, intézménybemutatást, óravázlatokat, reflexiókat.
Ha a száz munkaórát felszorzom annyival, ahány pedagógus megírhatta a portfólióját az elmúlt években, akkor ez kb. annyi időt tesz ki, mit amennyi az Árpád-házi királyok idejétől máig eltelt. Kiteszi a magyar történelmet.
Akkoriban, amikor portfóliót írtam, azt találtam mondani egy interjúban: Igen morcos vagyok, ha azokra az aktatologató „innovátorokra” gondolok, akik föltehetően pedagógus végzettséggel kapaszkodnak valamilyen egyetemi, kutatóintézeti vagy minisztériumi íróasztalba, s az lenne a dolguk, hogy segítsék a magyar iskolaügyet, és normális javaslatokkal bombázzák a mindenkori oktatási kormányzatot. Hát ennyi telik tőlük! Az is megfordul a fejemben, ha effajta minősítési rendszert tudnak kidolgozni, az nem csupán a képességeiket tükrözi, de némi rosszindulatot is. Elvégre lehet, hogy nemcsak a jobb fizetésért lettek kitalálóemberek, hanem azért is, mert számukra az iskola mint hely túlságos kudarcos terepnek bizonyult.
Lassan három hete túl vagyok a minősítésen (egyébként épp most egy olyan törvénytervezeten rágódik a magyar pedagógustársadalom, miszerint megszűnhet ennek az egész procedúrának a kötelezősége), s várom az értesítést, hány százalékosnak ítéltettem a bizottság által.
A bizottság. Semmi rosszat nem tudok mondani róla. Figyelmet, kedvességet tapasztaltam úgy az elnök, mint az intézményi megbízott és a kirendelt szakos kolléga részéről.
S talán ez a legszörnyűbb ebben a túszdrámában, amelyben az egész magyar pedagógustársadalmat ejtette foglyul néhány aktatologató innovátor. Mert nemcsak a minősülők a túszok. A minősítők is.
