Valami vidámat írj nekem. Ha csak egy mosolyra elég, az se baj, de ha könnyesre röhöghetem magam, még jobb, mondja a barátom. Kezében maroknyi nem nyert tippmix szelvénnyel, szemében hatalmas reménnyel. Valami vidámat, az kell most nekünk, kiabál már a buszmegállóból, miközben egyetlen haragos lendülettel dobja a szemetesbe a tegnap még megváltást ígérő, ma már semmit sem érő fogadási papírokat. És mielőtt becsukódna a háta mögött a busz ajtaja, még így kiált felém: Hajrá Brazília! Hajrá világbajnokság!
Valami vidámat? – ballagok a lakásunk felé. Éppen én írjak ilyet, aki pontosan úgy botlik meg a sunyin rejtőzködő kövekben (pontosabban, dehogy rejtőzködnek már…), amikre vagy azt karcolják a hétköznapok, hogy infláció, vagy azt, háború, de ütötte már meg a lábamat gázembargó, ársapka, európai válság feliratú kő is, amit inkább már elguríthatatlan betontömbnek éreztem, mintsem könnyedén félrerúgható kavicsnak. Valami vidámat – mocorog a fülemben a hang, pedig már fél óra is eltelt, tévé képernyője elé ülök, és éppen a brazil csapat játékosait mutatják az öltözői kijáróban. Csupa-csupa világklasszis, arcukon elszántság, vagy inkább fölényesség, a csak mi győzhetünk mámora, miközben hopp, egy pillanat alatt eltűnik a szuper és okos, ki tudja miféle számítógéppel vezérelt, praktikákkal kibélelt tévénk. És eltűnik a panellakás, és már Szeged Rókus városrészében ülök egy hatalmas nappali szobában. Az asztalon felejtett újság címlapján ez a dátum olvasható: 1966. július 15., a konyhában anyám nyitja az ajtót, gyere csak Ferikém, gyere csak Janikám, jaj, de jó, hogy te is velünk nézed a meccset, drága Pistám. Apám meg úgy rántja ki a dugót a kövidinkás üvegből, hogy a szemét egy percre sem veszi le a tévé képernyőjéről. Mert az igaz ugyan, hogy 20 óra 30 perckor kezdődik a brazilok elleni meccs, de mi van, ha mégis korábban, és akkor még lemaradnánk, jaj, csak azt ne, az első gólról, amit a Farkas Jancsi fog bebombázni a kapuba – kiabálja apám. De Ferikém, Janikám és Pistám, a meccsre érkező szomszédok, akik még csak áhítoznak arról, hogy egyszer az ő kredencükön is ott áll majd egy tévékészülék, szomorú arccal, még szomorúbb legyintéssel hessentik el apám bizakodását.
– Ugyan már, Zoli bátyám, hát nem látta, hogy vertek meg minket a portugálok? Nem tudja, hogy a brazilok a világbajnokok, esélyünk annyi sincs, mint hógolyónak a vulkánban?
Hallom a szavaikat, tízéves kölyök dühével csapnék szét apám védelmében, de hol van itt arra idő, a bíró a sípjába fújt. Az izmok megfeszültek, a lábak lendültek, és apám még tölteni sem tudott a poharakba, amikor féltucatnyi szájból tört elő az üvöltés: góóóól!, a minősítés: Bene Feri, te vagy isten! Majd már táncra perdülne Ferikém, Janikám, Pistám, apám, és az üvöltözésre betóduló asszonyok mindegyike. De apám int, csitt!, ez még csak a harmadik perc, itt még minden lehet, nem iszunk előre a medve bőrére – magyarázza, közben persze mindenki pohár után nyúl. Hol van már az a kövidinka, emeli magasra apám az üres üveget, majd ejti a kamra kövére, amikor Ferikém hangja harsan: a kurva életbe, Tostao, vagy ki a franc gólt lőtt. Én meg érzem, hogy elkezdtek repedezni a falak, készülődik a plafonunk a nagy leszakadásra, mert ha itt kikapunk, a világ úgyis összeomlik, mert mi szükség is lenne rá, hogy megmaradjon. Az utcáról csúnya szavakat sodor a szél, rosszéletű lett Rókus népe szerint az összes brazil anyukája, de a magyar focistáké is az lesz, ha…
De nincs ha. A mérkőzés második félidejében előbb Farkas Jancsi, majd Mészöly Kálmán bombáz a brazilok kapujába, és észre sem vesszük, hogy miközben az ötödik üveg kövidinka is elfogyott, az utcán leállt a villamos. Vezetője a síneken táncol, és azt üvöltözi, na, ő ugyan innen egy centit sem megy tovább, olyat úgyse hallott még a világ, hogy elloptak egy villamost, és már áll is egy földszinti ablak elé, hogy ő is nézze a meccset.
A házunk alapjai meg mocorogni kezdenek. A tetőgerendák is összesúgtak, itt valami hatalmas dolog készül, suttogják a cserepek, majd egyikük felsikolt, jesszusom: eltörte a vállát!
– Dehogy törte, szikla az – átkozza a brazilokat Janikám.
– Lássá mán te, Baróti mutatja, ő mán csak tudja! – üvölti Ferikém, és kézfejével törli szeméből a könnyet.
Mészöly, a mi Szőke sziklánk meg úgy ballag le a zöld gyepről, amit persze mi szürkének, vagy inkább mákosan feketének látunk a kis képernyős Tisza tévében, hogy egyszerre szakad meg milliónyi magyar szív. De pár perc múlva, amikor Mészöly, aki szőke is, szikla is, felkötött kézzel visszatér, mert neki küzdeni kell, mert neki győzni kell, a messzi Liverpool városában, annak is Goodison Park nevű stadionjában vagy hatvanezer angol élteti tombolva a magyar csapatot. Hatvanezer angol, aki azt sem tudja, hol van Magyarország, hol van azon belül Szeged és Rókus. Azt meg biztos nem, honnan varázsolt elő apám pezsgőt, ami éppen abban a pillanatban robbantotta, lőtte ki a dugóját, amikor lefújták a meccset, és a sugárút összes házából az utcára tódultak az emberek. A férfiak azt üvöltözték, hogy most már senki más, csakis mi lehetünk a világbajnokok. A lányok pedig sóhajtozva vallották be, hogy ők bizony Albertbe, Farkasba, Benébe, de leginkább Mészöly Kálmánba szerelmesek, aki szőke is, szikla is, és már rohantak Liverpool városába, hogy megsimogassák azt a szépségesen szép, sérült vállát.
Londonig nem, de a Nejlon kocsmáig azért eljutottak.
Én meg ültem a sínen, amiről valóban nem lopta el senki a villamost, néztem ki a fejemből, és fogadkoztam, egyszer én is olyan leszek, mint az Albert, a Farkas, a Bene, de leginkább a Mészöly Kálmán.
– Na, most már, mars fölfelé, kiabált le anyám, fogadjunk, hogy nem tanultad meg a leckét, pedig holnap még csak szombat, iskola lesz, iskolaaaa! – borzolta anyám hangja a sugárúti fák levelét.
Én meg lehajtott fejjel indultam és csak akkor ugrottam az ég felé nyújtva a karjaimat, amikor láttam, hogy házunk éppen olyan, mint egy szikla, és szőke rajta minden cserép.
Bátyi Zoltán
