Szívhang

Olvasom valahol, hogy az egyik fővárosi gimnáziumban tizenhárom bátor tanár szolidaritást vállalt néhány pedagógustárssal, aki épp a polgári engedetlenség kereteit próbálgatja. Kíváncsiságból rákattintok az iskola honlapjára, hogy milyen létszámú a tantestület: hetvenketten vannak. Vagyis sokan nem tartották fontosnak, hogy akárcsak egy kép erejéig odaálljanak a szolidaritásukat (vagy nem is tudom, mit) kifejezni így akaró feketeruhás tizenhármak közé. Kérdés, hogy akik nincsenek rajta a szolidaritási képen, nem bátrak? Ha csak az igen és nem, a fekete és fehér, a jó és rossz, a gyáva és bátor romantikus szélsőségei között lehet választani, és választani kell, mert ilyen a közhangulat, mert sokak gondolkodása és lelke (diplomaszámtól függetlenül) egybites, akkor bizony, aki nem a bátrak közt van, azt gyávának bélyegezheti a Facebook legendásan bátor (szinonimák: rettenthetetlen, halálmegvető, vakmerő, kalandvágyó, tökös, hősies, bevállalós, vagány, heroikus, oroszlánszívű) népe. Aki gyáva, az nyugodtan lenézhető, mert az megalkuvó, biztosan tanárnak is csapnivaló, érzéketlen, buta, folyton a rossz oldalra szavaz fontos kérdésekben, túrja az orrát, nem volt gyerekszobája, föltehetően a családon belüli erőszaknak is lelkes híve, s minimum testképzavaros, frigid vagy impotens, de mindenképpen békaember. 

Én például nem álltam a saját tantestületem bátrai közé fotózkodni. Viszont: bátran nekiültem megírni ezt a jegyzetet. Ki vitatná, hogy diktatúrában azért ehhez is kell kurázsi. Nem, nem kormányzati diktatúrára gondolok, hanem a véleménybuborékok kiszámítható önkényére. Mondasz egy szót, ami aznap benne van a levegőben, s egy csomóan odakapják a fejüket. Mondjuk: szívhang. Ilyen címmel talán többen elolvassák ezt az írást, már azok közül, akik nagyon elkötelezettek valamilyen világszemlélet vagy politikai irány mellett, mert ebből a címből még bármi kijöhet. Az is, hogy egyetértek a törvénnyel, és az ellenkezője is. 

Gondolok valamit a tanári bérekről is, a pedagógus-szakszervezetekről, az ukrán helyzetről, a kókuszolaj-termelésről, a kockásingesekről, a szivárványzászlósokról, Istenről, Woody Allenről, Kossuth Lajosról, Greta Thunbergről, még Ursula von der Leyenről és Kínáról is, hogy a fekete lyukakat ne is említsem.

De most nem ezekről akarok beszélni. Ezekről (és mennyi mindenről még!) nem tanácsos szólni, mert bár néhányan bizonyára egyetértenének velem, másokat viszont egy életre magamra haragítanék. Olvasom egy ismert magyar értelmiségi nő Facebook-bejegyzését. Ezt írja: „A szívhangtörvénnyel bármilyen módon egyetértő ismerőseimet törlöm.” 

Ez ennyit jelent: Oké, beszélgessünk. Vitatkozzunk. De vigyázz ám, hogy mit mondasz, mert ha nem azt, amit én gondolok, akkor többé nem vagyok rád kíváncsi. Látni se akarlak. Töröllek az emlékeimből. Az életemből. Sőt a Facebook-ismerőseim köréből is. Ha mást mersz gondolni, mint ami „helyes”, akkor te egy nulla vagy. Jelentéktelen, szánalmas senki. Nem kapsz rétest estére.

Azt hiszem, ez az igazi diktatúra. Ez a diktátormentalitás. Valakinek annyi hatalma van csak, hogy törli a vele egyet nem értő ismerőseit, de élni akar ezzel a kicsinyke hatalommal is. Mert ő biztos magában. Tudja az igazságot. Tévedhetetlen. Megvesztegethetetlen. Ül a számítógép előtt, keze az egéren, és gyakorolja az eltörlés kultúráját. Egyelőre virtuálisan.