Szemben a csúccsal

Arról álmodoztam, hogy egyszer, valamikor feljuthatok a csúcsra. A szobám ablakából éppen rá lehetett látni. Kisgyerekkorom óta nézem, bámulom. Együtt nőttünk fel, végülis. Számomra van ő, s hogy másoknak is van, az csöppet sem érdekel. Ha éjjel felébredek, még mielőtt felkapcsolnám az éjjeli lámpát, először kinézek az ablakon. Ha erősen süt a Hold, a hegy ezüstpalástban tündököl. Fenséges, legyőzhetetlen királyom. Egy csöppet sem kell félnem, hiszen nálánál nagyobb urat elképzelni sem tudok, így nem is létezhet. Még a szomszéd Sanyi bácsinál is nagyobb és erősebb, pedig ő akkorát tud kiáltani, ha nem húznak a lovai, hogy még az ablak is beleremeg. Őtőle féltem, hogy egyszer bejön hozzánk és majd rácsap a nagy tenyerével a konyhaasztalra. Az meg beszakad, le a pincébe, még onnan is lejjebb, egészen a föld gyomrába, bele a tüzes pokolba. De a hegytől nem félek. Inkább mondogatom néha neki, hogy jöhetne kicsit közelebb is, mert megcirógatnám a nagy zöld szőrzetét. Eddig nem jött, így is jó. Nem kényszerítem, úgyis az a fontos, hogy itt van. Éjjel és nappal is.

Meg akkor is, ha nagy a köd. Errefelé olyan ködök tudnak lenni, hogy ha az ablakot kinyitom és kinyújtom a karomat, akkor a tenyeremet már nem látom. Olyankor hűvös van nagyon, szitál az eső, a fákat hajlogatja a szél. Először messziről látszik, hogy kavarog valami vattaféle a szélben. Aztán egyre közelebb. A hegy felől szokott jönni, onnét van küldve. Aztán egyszerre elnyel mindent. Még jó, hogy bent vagyok, mert kintről a házunkat sem láthatnám. Néha csak rövid ideig van úgy, hogy tejfölben úszik minden, csak a szoba nem. Fordított egy világ van ilyenkor. A tejföl van kívül, s a csupron belül a szobám. De van, hogy hosszabb ideig tart a köd. Leömlik a hegyről, s úgy eltakarja, mintha soha ott nem lett volna. Néha egy kicsit félek is, hogy ebben az irdatlan fehérségben elbandukol a hegy. Mert a köd csak egy nagy fehér fátyol, és mögötte éppen bármi megeshet, s én abból semennyit sem veszek észre. Ha aztán lehull a lepel és én meg csak meresztgetném a szememet, mert olyan messzire látnék. Még messzebb, mint az a nagy térség, amin a bárányok legelnek a képen, az ágyammal szemközti falon. Ilyenkor mindig kidugom a tenyerem, ez a próba. Ha nem látom a ködtől, pedig van, akkor a hegy is meg kell legyen, csak éppen most nem látom.

Tavasszal meg nyáron, amikor hosszúak a napok és sokat süt a Nap, akkor a hegy is nagyon csalogat. Kora reggel még balról süt és a jobb oldali szikla ragyog, mint az elefántcsont. Délután pedig, a Nap ahogy megy lefelé, átvilágítja a völgyet, ami a nagy csúcs és a másik között fut. Mint egy aranyfolyam, olyan az. Hiába nyújtogatom a nyakam, s nézek balfelé, ahol tovább kell folynia, de azt már nem látom, mert a kukoricagóré eltakarja. Olyan a hegy teste az ilyen napokon, mintha vánkos lenne, amelyre óriások dőlhetnek, csecsemőik hancúrozhatnak rajta, és semmi bajuk nem eshet a nagy puhaságban. Lehet is, hogy a másik oldalon élnek ilyenek, csak mi nem láthatjuk őket. Jobb is, ha nem mutatkoznak errefelé, csak megijednének az emberek. Még a Sanyi bácsi is elcsendesülne.

De én nem arra vágyom, hogy ott bukfencezzek a hegy bársonyos oldalán, mint az óriások gyermekei. Én oda, egész föl szeretnék jutni, a csúcsra, ahol az a hegyes van, meg mellette az a lapos. A laposra ráülnék, a lábamat meg a hegyesre raknám. Nézném egész nap, ahogyan a Nap halad, még oda is intenék neki. Akkor a túloldalra is átsandítanék, hogy arra miféle erdők és mezők vannak. Lehet, hogy onnan a csúcsról tényleg mindent láthatnék ebből a mi nagy kerek világunkból. S a fenti magasból lenéznék erre a mi házunkra, be az ablakon, rá erre a székre a két kerekével, amiben most is ülök, de már nem kellene ülnöm soha többet.

Vel’ky Slavkov, 2018. július 17.

Máté-Tóth András