Tiszatájonline | 2023. május 21.

Szeged, tavasz, ünnep

BÁTYI ZOLTÁN

Ne erőlködj, faggyal ne kínozd már a földet, vedd már észre, beléptem az ajtón – mondta ma reggel a tavasz a télnek, és szúrós tekintettel nézett a szemébe. A tél meg dacosan tűrte, mi mást is tehetett, hiszen tudja pontosan, úr volt ő hóval, jéggel párnázott birodalmában, februárban vigyorogva dermesztette a kezeket, lábakat, még a rügyfakasztó tavaszt váró álmokat is – írtam sok-sok évvel ezelőtt.

De hol van már a tél? A magyar alföldön hiába is keresnéd, mert eltűnt, ahogy szétestek a nagy birodalmak, úgy esett szét az ő hatalma, halványult emléke is. Szánkón visítozó kölykökre ugyan ki emlékszik már, vagy arra, hogyan vívta ködös-fagyos harcait téltábornok az utakon, lepett el hó falut, és lepett el tanyát, hogyan olvadtak koszos-piszkos hóbuckái, amikor az égen egyre magasabbra kapaszkodott a Nap. 

Az égre bizony, aminek szürkeségét a tavasz festi szépséges kékre, mint ahogy a tavasz varázsolja az első szeplőket csodaszép lányok arcára, akiken már fészkelődik, szekrénybe vágyik a kabát, a pulóver, lábukról ugrásra készül a csizma. Majd hopp, csak egy pillanat, és ezek a szépségesen szép lányok kinyílnak, mint virág a mezőn, vagy Szegeden, a Széchenyi téri szobrok tövében, felvehessék rövid szoknyáikat azokra a gyönyörű lábakra, amiket az Afrikában ugrándozó gazellák is megirigyelhetnek, és végigmenjenek, mit menjenek, suhanjanak Szeged főterén. A platánok pedig meghajoljanak, és mondják, „Tiszteletem hölgyeim, kezüket csókolom!”. A lányok meg nevessenek – „Szia, tavasz!” –, de olyan fenségesen, hogy megborzongjon a Kárász utca sarkánál pénzt kolduló hajléktalan is az örömtől, de talán még a templomok harangjai is, amik – Halljátok, szegediek? – mintha máris boldogabban kongatnák ki a pontos időt, felébresztve téli álmából a várost. És szinte minden kongatással szórva a kedves parancsot: szegediek, rengeteg a dolog erre a tavaszra, már felépült a bódéváros a főtéren, borfesztiválra gyűlt újra a vendégsereg, frissen sült pecsenyék illata kúszik-csavarodik a fákra, és elszállnak a felhőkig is. Onnan meg irigy angyalkák bámulják koccintók kezében a poharat, a hídi vásárt, a Szeged napi ünnepségek forgatagát. Mert bizony május, a tavasz Szegeden városünnep is, reményeim szerint a nagy borozgatásban azért gondolunk 1715-re is, amikor Szeged visszakapta szabad királyi városi rangját, de gondolunk mi még III. Károly királyra is, aki éppen május 21-én, mégpedig 1719-ben szabadalomlevelet adományozott, és mellé egy pompás városcímert is, éppen azt, amit ma is használunk, csodálunk.  

Ez a tavasz is ezernyi örömöt hoz, susogják a platánok levelei, és persze bánatok vesszőivel is rá-rácsap a hátunkra, de elviseltünk mi már nagyobb fájdalmat. Meg egyébként is, nincs mondat, ami eltűrné, hogy egyszerre írják bele a fájdalom, a szomorúság és a tavasz szót. A most születő mondatokban csak a szépség, a virág, az öröm és persze a remény szó érintheti össze az ujját, boldogan, mint a Tisza partjára kimerészkedő szerelmesek, akik hamarosan megtalálják majd a virágba boruló újszegedi ligetet, melegítik a parkok padjait. És csókjaiktól elpirul még Dankó Pista szobra is a Stefánián. A szobor, ami ha életre kelne, máris vállára fektetné hegedűjét, és röppennének a dallamokba font üzenetek a múltból, mi mást is mondva: örüljetek szegediek, tavasz jött palotás városotokra, amit mi építettünk nektek, és integessetek, mert – Nézzétek csak! – igaz ugyan, hogy az idén sok esőt könnyeztek ránk a felhők, de Szeged mégiscsak a napfény városa. Pálmafa terem még a Klauzál tér piros kőburkolatán is, miközben az új látványosságok – mint szólítják: napvitorlák – alatt a koldus tenyerébe ejtett kétszáz forintosról, a vadrácsos dzsipautó kulcsát ujján pörgető Adriáról, vagy inkább már Dubairól, az arabul, spanyolul, angolul és persze magyarul mormogó diák meg sikeres egyetemi vizsgáról szövögeti álmait.         

Bátyi Zoltán