Hosszú telefonbeszélgetés. Már abbahagynám a szavakat, mert nem tudok tőlük megszólalni. De valami akaratom ellenére beszéltet, akárcsak ha egy őrült szómalomba kerültem volna. Álomszerű vagyok, nem látszom ki a szófelhőből.
*
Koppannak a szavak az abrosz nélküli konyhaasztalon. Csorog a szó a teáskannából, vágom, aprítom a fogalmakat, analizálok. Folyton éhes vagyok, mert nem lakom jól a szavaktól.
*
Azt mondom, hogy egyéniség vagy. Valamire gondolok ilyenkor. (A különbözni tudás értékére?) De lehet, csak azért mondom, mert azt gondolom, te is azt ugyanazt érted alatta, amit én. Egyszer azt mondtad erre válaszul: sok olyan egyéniség van, mint én.
*
Egy levelet várok. Várakozni annyi: a levelet mindig túl későn megkapni. Mohón futok végig a sorokon, az írottaknak csak a töredékét fogom fel. Látásom homályos, agyam tompa. Az újraolvasás lehangol: mégis már ismerős a szöveg. A levél igazából a telefon villogó kijelzője, az e-mail fiók olvasatlan üzenete.
*
A magas irodalom (nevezzük így) szerelmes történetei a Szerelmes legnagyobb ellenségei. Nemcsak azzal, hogy előírják, milyennek kell lenned, ahhoz betöltsd az ideál vagy a vágyódó szerelmes szerepét, de elsősorban azért, mert soha nem végződnek jól. Ezzel az általános uralmát hirdetik az egyedi fölött. A szerelmes történetek olyanok, mint egy féltékeny feleség, a valóságra figyelmeztetnek (persze az ő valóságukra, ami mindenek felett érvényes).
*
Egy boldog szerelem történései közepett folytonosan valamit várunk, mint a történetünk csomópontját. De mi lehet ez a csomópont: házasság, közös lakásba költözés? Hogy felvállaljuk kapcsolatunkat a társadalom előtt? Aggódó lányos anyák szavajárása: de mi jön ki ebből?
*
Senki sem tudja, milyen az egyedi, mert ha az egyedit szavakba öntik, már általánossá válik.
*
Barátom mondja: ezen túl soha nem olvas el egyetlen szerelmes történetet sem, mert a szerelmet ő maga akarja kitalálni. A jelentés számára nem a történet eltűnő ideje, hanem valóban a jelen. Egy arcot szűkre rajzoló arcél, az idősödő arcban a szivárvány ezer árnyalatában irizáló szembogár, az orrnyereg puha hajlata.
*
Egyszer kipróbálnám: amikor beszélgetünk, csupa váratlant mondanék neked, a helyzethez egyáltalán nem odaillőt. Mert attól nem szabadulsz: valamit mondani akarok neked.
*
Csakis a hangban, a hang által tudunk megszabadulni a mondanivalótól. Amikor a dallamot szolgáló énekhang selymessége vagy éppen karcossága elkábít, a mélységek és magasságok áramlatára ráfeküdve szédelegsz. A hang jelenlétén túl minden csak ráadás: a tekintet igéző lesz, az értelmetlenség mély értelmű gondolatnak tűnik. (Vagy ami még fontosabb: vad, még senki által nem uralt jelentésnek.)
*
Tágas, de steril, jellegtelen, amerikai típusú iroda. Elképzelem, hogy bár sosem látlak, felismerlek a hangokból. Ahogy kitöltöd a vizet a pohárba, beindítod a számítógépet, a széked kerekei gördülnek. Azon kapom magam, hogy mindig ezekre a finom zajokra fülelek, hátha most még többet elmondanak rólad, valami meglepetésre vágyom, valami üzenetfélére, ami pont azáltal árul el sokat, hogy nem nekem szól. Néha egy-egy telefonhívást is elkapok, amiben nem a tartalom, hanem a beszédhang a fontos: a nyugodt, tárgyilagos hang, amiben újra meg újra felismerlek. De az ismerős zörejek rendszerint eltűnnek a hangok tulajdonosával együtt, és megint egyedül maradva arra már semmi kedvet nem érzek, hogy kitaláljam, hova mehettél, mit csinálhatsz ilyenkor. Ez már nem rám tartozik, ebben nincs semmi közös.
*
X.Y mondja: amióta az egyediséget élem a szerelemben, egyáltalán nem figyelek a szavakra. A szavakra figyelni azt jelenti, bizonyos szavakat előnyben részesíteni, másokat kerülni. A válogatás viszont olyan energiákat köt le, hogy beszélgetni már nem marad erő, csak a pislákoló lángot őrizgetem.
*
A szavak jelentése, azaz hogy ez bizonyos helyzetben mit jelenthetnek, a beszélő energiáján múlik. Amikor egyik este felhívott a Másik, talán tőle, talán csak úgy, erőm teljében vagyok, játékos, évődő. Megajándékoztál magammal – mondom. (Más körülmények között közhely, de most elevenül hatott.) Rögtön utána: te beszédesebb, vadabb, energikusabb vagy, mint én, és ezt a másságot kaptam meg tőled új énként. Ahogy lezárom a hívást, rájövök: igazam volt.
*
X. Y. meséli, hogy gyakran érzi úgy, hogy a körülötte élő emberektől épp a beszéd választja el, a jól körülhatárolt mondatok, amelyek szinte rövid fejezetekké álltak össze, akárcsak egy írásmű. Beszélgetőpartnerei ezt rendszerint meg is értik, elmélyül a tekintetük, megértően bólogatnak ilyenkor, sőt, mondandójukat hasonló cikornyás mondatokkal toldják meg. Viszont azt is érezte, hogy beszélgetőtársai csak a vele való találkozáskor beszélnek így, mintegy neki tartják fenn, míg életük nagyobb részében inkább társalognak, amikor is sokkal inkább a másik vagy önmaguk nyers érzése a fontos, mintsem az, hogy pontot tegyenek egy semmiből formát kapó gondolat végére. Ettől viszont szenved, szeretné eltanulni ezt a szabadságot, megszabadulni a mondatok kényszerétől, de minden esetben, amikor a másik ember, ha csak pillanatokra is betör, és az ebben való öröm eltünteti az írást, csakhamar azon kapja magát, hogy a találkozást történetként éli meg.
*
Nincs lehangolóbb a Szerelmes számára, mint a szabatosan, világosan kifejtett gondolat. A gondolattal fárasztom, leterhelem, sőt végső soron megalázom a másikat (hát mindent el kell neked magyaráznom?!). A gondolat csak szónoki beszédek és akadémiai értekezések körébe való.
