Bonifác ideje nagy részét világéletében lustálkodással töltötte. Azt azonban semmi esetre sem állíthatjuk, hogy mindentől függetlenül, azaz – ama bizonyos igen kedvelt, ám (finoman szólva) roppant nehezen értelmezhető szóval: – objektíve Bonifác eget rengetően sokat henyélne. Lévén Bonifác mindössze három hónapos kiscica. Világélete mintegy tizenkét hétre terjed. Ebbe a máris határtalan és végtelen időbe a tespedésen kívül kizárólag az evés és a játék fér bele, Bonifác csakis ezekkel hajlandó magától foglalkozni. Igaz, kényszer hatására a dolgát is elvégzi a szoba sarka helyett egy reá szabott fadobozban, amibe előzőleg alomnak nevezett morzsákat (más szóval granulátumot) szórtak emberi kezek, s ez aztán úgy megtetszik neki, hogy feledve a kezdeti kényszert, attól fogva szíves-örömest jár oda, valahányszor csak szólítja a természet.
Vélhetjük, Bonifác élete egyszerűbb, mint az egyszeregy.
Mellesleg életének tere egy szegedi ingatlan, amely történetesen a lakásunk. A második szinten, azaz az első emeleten található. A házhoz, amelyben lakunk, kicsiny, füves udvar tartozik, macskák élnek benne. Nem tudjuk, pontosan hányan. Független, szabad állatok, nem ide-oda ver(g)ődő kóborlók. Ez bizonyos, elvégre állandó jelleggel, ráadásul életvitelszerűen laknak a házunk kertjében. Igaz, embert saját akaratukból sosem engednének magukhoz egy méternél közelebb. Mégsem tekinthetjük őket vadaknak, sokkal inkább szuverén lényeknek. Ha valaki enni ad nekik, elfogadják, ha nem, nem reklamálnak. Igazi jellem mindahány. Bonifác azonban velük soha nem fog kapcsolatba kerülni. Bonifác ugyanis szobacica, akárcsak sok nemzedékre visszatekintve valamennyi őse.
Kapcsolatba Bonifác az állatok neméből teknősökkel kerül, név szerint Krixszel és Kraxszal, akik szintén nálunk élnek, vízben téblábolnak naphosszat, olykor kőre másznak, máskor egymás hátára, hogy sütkérezzenek és balettot idéző mozdulatokat gyakoroljanak, hátsó lábukat messzire kinyújtva maguk mögé. Amikor esznek, az égből hull alá a hal vagy rák formájú manna, hosszan nyújtogatják hosszú nyakukat fölfelé, mire nagy nehezen rájönnek: az eledel a vízbe pottyant ismét, s mint másfél évtizede mindig, ezúttal is ott kell keresniük. (Egyébiránt biológiai adottságaik folytán csak és kizárólag a vízben tudják elfogyasztani a zsákmányt.) Biztosak vagyunk benne, hogy, jóllehet egyelőre tart a páncélosoktól, Bonifác előbb-utóbb össze fog velük barátkozni, egyszer akár még dorombol is nekik. Önszántából teszi majd. Mert úgy tartja a kedve. Tudniillik sok tekintetben Bonifác ugyancsak szuverén élőlény, akár a kertben élő macskák. Kiszolgáltatottabb náluk, az tagadhatatlan, mégis egyéniség. Amikor dorombol, ő akar dorombolni. Megrendelésre sosem tenné.
A macskadorombolás egyébiránt a világon létező hangok közül az egyik legmegnyugtatóbb. Üdvös hatást gyakorol az emberi lélekre. (Ezt, ha minden igaz, tudományosan igazolták.) Amikor Bonifác az ölembe ül egy rosszkedvű napomon, megnyugszom. Elandalít, elringat a dorombolás. Bár vágyom utána, nem kérem, nem kérhetem tőle, hogy így cselekedjen – amennyiben mégis megteszi, magától teszi meg. Önként. Holott gőze sincs arról, éppen az önkéntesség éve van-e, avagy sem. Mondjuk, erről momentán nekem sincs elképzelésem, és (be kell vallanom) módfelett tanácstalanul tárom szét a karom a fogalom, tudniillik az önkéntesség hallatán. Az önkéntesség errefelé, vagyis Európában nagyjából a hasznos ingyen munkát jelenti. Legalábbis így veszem ki a hírekből. Ergo „közösségi szolgálat”-ot, bármi legyen is az. Úgy hallom, az iskolákban mostanság kötelező. Nem csupán elvárt, de egyenesen előírt tevékenység. Az önkéntes munka. Teszem azt, holnap átkísér egy nénit az út túloldalára a kisdiák, s a csodálkozó érdeklődésre azt feleli hadarva: kötelező önkéntes vagyok! Szegény idős hölgy! Pedig már kezdett örülni, hogy a világunknak mégis lehet esélye, lelkében reménység ébredt, szívében melegség gerjedt – aztán ki is hunyt, el is olvadt íziben. Önként, örömmel vállalt, önként és dalolva végzett kötelező közösségi munka – ím, ez az egy lesz a jelszónk immár, s nem a béke! Ehhez képest a Russell-paradoxon – jut eszembe – délutáni tea mellé való gyönge kis agytorna…
Visszatérve Bonifáchoz: ő nem fog iskolába járni. Kötelező oltásai vannak, s még lesznek is, kénytelen lesz betartani bizonyos szabályokat, mint amilyen a szőnyeg helyett az alomba rondítás, meg hasonló praktikumok. Mindezt megteszi, ha már egyszer ez boldoggá tesz bennünket, a gazdáit. Nem akarja összeakasztani a bajuszt senkivel. Akkor azonban, ha (mondjuk) az édesanyámat szomorúság gyötri, s én elviszem hozzá, önként dorombol majd neki, külső ráhatás nélkül, szíves-örömest. Ezzel mellesleg még használ is, mi több: jószolgálatot végez, jóllehet fogalma sincs, hogy azt. Vagy ki tudja? A macskák bölcsek. Nálunk, embereknél sokkalta bölcsebbek. Sosem kísérleteznek például fából vaskarikát kovácsolni.
Bene Zoltán
