Déli nap. Kora nyár lévén még nyoma sincs annak a vakító homálynak, amitől minden megviseltnek, porosnak tűnik. A forróság perzselő. A hosszan elnyúló mező és a horizont kontrasztját jólesően megtöri egy-egy soktányéros bodzabokor. Ünnepi várakozás leng a levegőben. A táj az embert várja, aki ezt a képet megpillantja és magába gyűjti.
Valahol a búzatábla selymes haja, az aranyzölden égő lombok fölött zene száll. Händel Ombra cara di mia sposa kezdetű áriája, de lehetne Vivaldi, Luigi Rossi, Monteverdi bármelyik szerzeménye is. 17‒18. századi zene. Ami a szabad természetben érzi otthon magát. És aminek nem feltétele a koncerttermek látogatása, az, hogy a zenét megszólalásának pillanatához kössük. Teljesen felesleges látni a karmester koncentrálását, a vonósok összehangolt munkáját, vagy ahogy az énekesnő estélyiben feláll a színpadra. Ugyan ez a közeg a hang bölcsője, de semmit sem tesz hozzá a zenéhez. Inkább elterel attól.
Ez a táj nem az ember hétköznapi sürgölődéseinek – színjátékának ‒ mutatós díszlete. Nem is a pihenés, a felüdülés helye. A mindig változatlan fák csipkelomb-hézagai között hangtalan, csak a fák számára érthető drámák zajlanak. A felhők változó játéka nyugtalanító távolságról üzen. Ilyenkor, nyáron látszik, hogy zene és természet felcserélhetőek. A kettő egy és ugyanaz. A zene a táj hangja, a táj a hangok szédítő látványa. A zene a tájat megmutatja. A hallás felnyitja a szemet. A látvány erősíti a (meg)hallást. De nem minden zene tudja ezt. A zajhoz közel álló zenék úgy rebbentik szét a tájat, mint egy sereg vadkacsát a puskalövés. A zene egyik ismérve épp az lehet, mennyire tudja a tájat megszólaltatni.
Baráth Emőke telt, mélyen zengő énekhangja tudja ezt a titkot. Nemcsak testes, de mélyen a testből jövő hang. Ami szoprán esetében ritka. Az Ombra cara… egy hosszan kitartott fél f” hangról indul. Zsigeri hang. Az „o” mély magánhangzója utáni mássalhangzók dorombolása még mélyebbre visz. Az ária egy kicsit úgy kezdődik, mint egy meditáció. Hogy aztán az első sor ismétlése már magas regiszterben folytatódjék. A teljes ária mély és magas hangok hullámvasútján repíti a hallgatót.
La vendetta – ismétlődik mindegyre. Az ária kulcsszava ez, magasan énekelt, a legmagasabb hang is itt fordul elő.Radamisto bosszút esküszik felesége vélt halála miatt. Vérbosszú. Az efféle mindent egy lapra feltevő szenvedélyt mi, 21. századi emberek már csak a művészet megszépítő közegén fogadjuk el. Akkor is csak úgy, mint egy letűnt kor muzeális, színpadra felállított tartozékát. (Talán azért csalóka minden színpad, mert hiába a képzelet, az egyszeri alkalomra felállított műviséget érzékeljük. Ettől meg is nyugszunk, mert szerencsére a mindennapi élet másról szól. )
Az áriában megénekelt szenvedély ugyan mértéktelen, hosszan kitartott legátóival ez a zene mégsem mértéktelen. Mértékét a feszültség-oldás egyensúlya, a zenekar és az énekhang egymásnak felelgetése adja. A még szavak előtti mondás. Zenebeszéd. A g” hang egeket ostromló magasfeszültsége után nyugvópontra jut a dallam. Ugyanarra a mély f” hangra, ahonnan elindult. A lombokat borzoló szél hűsíti a szenvedélyt. Az utolsó hang a fák mögött tűnik el.
Mértékletesség, természet és zene összhangja. Honnan a nyugtalanság mégis? A nyugtalanság, ami újra és újra az ária meghallgatására ösztökél?
Ez a zene egy ponton egy ponton megközelíthetetlenné válik, magába zárul. A hang érzékisége, ami olyan biztosan vezetett, elengedi a kezünket.
A tökéletes magába húzódása, senki földje ez a zenetáj. Tökélyre vitt, a határokig tisztán kiénekelt hangjaival mit akar mondani? Akar valamit mondani egyáltalán? Az a félhang valahol az ária vége felé fejbe kólint, és örömmel engedek neki. Nem tudom nem hallani – belső füllel legalább ‒, mert érzékisége folyton táncba visz, mint a mesebeli csárdást járó csizma.
Ez a zene elég önmagának, nincs szüksége ránk, emberekre.
Nem tudjuk fogyasztani.
Pedig fogyasztani sokkal könnyebb. Megkönnyebbít.
Jó a dolgokat bekebelezni, jólesően elnyúlni az emésztésben, majd hagyni, hogy a felesleg kiürüljön a szervezetből. Az elnyelés azt is jelenti, hogy minden azonnal a részemmé alakul, viruló leszek tőle, a magas szénhidrát tartalmú filmek, zenék megnyugtatnak.
A fogyasztó biztosan áll a lábán, mert énjére a fogyasztás emlékezteti.
Fogyasztok, tehát vagyok.
A fogyasztó soha nem akar meghalni.
A fogyasztás nem érzéki tapasztalat, habár folyton az érzékiséget hajszolja, erőteljesebb ízeket, hangosabb zenét, még vadabb szexet.
Elnyelő, az emésztésbe bezárkózó, sötét. Nincs sugárzása.
A Szépség csábításának áldozatul esettnek énje csak annyiban van, amíg a tökéletességet elzáró határvonalat érzékeli.
Határon tartózkodni viszont megrendítő, kimerítő tapasztalat. Sőt fárasztó. Mindig olyan ajtókon dörömbölni, amit nem nyit ki senki – ki bírja ezt sokáig? De visszamenekülni már nem lehet. Különben is hova vissza? A fogyasztáshoz?
Hova lehet menekülni a Szépség elől?
Mentsvárnak, kapaszkodónak csakis az érzéki marad. Azt a hangot már csak én hallom. Az éles emlékezet megszédít. Mint ahogy a fecske hangja átcikáz a búzaföldek fölött. Nem lehet tudni, a hang kapja fel a szárnyas kis madártestet, vagy a test viszi magával a hangot. A szél meg-megborzolja a búzatábla selymes haját. Meleg szél. A nyári mezők szomorúsága.
