Hazudtál – mondta apám 1976 nyarán, és csak annyira engedte maga elé a kezében tartott újságot, hogy lássam a szemét. De úgy éreztem, leginkább ő akarta megnézni, mit tud kiolvasni a tekintetemből, szégyent, ijedtséget, netán dühös dacot? Ám én csak üveges tekintettel bámultam magam elé, majd elballagtam az ablakig, néztem a szemközti panelházat, megpróbáltam kitalálni, ugyan mit főzhet a szemközti lakó ebédre, egyáltalán főznek-e még az emberek azután, hogy megbuktam életem legfontosabb vizsgáján. Mert mi más is lehet egy joghallgatónak a legfontosabb, mint a római jog, ahol eldől, örökre kisöprűzik az egyetemről, vagy mégiscsak ballaghat tovább a diplomáig.
– Hazudtál. Az elhallgatás is hazugság… – szólalt meg újra apám – és az újság már az ölében landolt. Én meg szavakat kerestem, ami valami elfogadható válaszhoz elég, vagy ha nem is elég, de magyarázatul szolgáló szavakat arra, miért bújtam el a gyávaságba, miért nem mertem beszámolni arról, hogyan alázott meg a professzor, milyen gúnyos mosollyal – Fiatalember, ez itt kevés, nagyon kevés… – dobta elém a leckekönyvemet, miután beleírta a számot: 1, és betűkkel: elégtelen. Mondjam azt, hogy a római jog megtanulhatatlan olyannak, aki egy percig sem hiszi, hogy valaha is felhasználhatja az évezredekkel korábban írt törvényeket. Mondjam, hogy a harmadik előadás után megéreztem, nekem most szabadság kell a Kalocsán eltöltött előfelvételis katonáskodás, ezer megaláztatás után, lányok ölelése, és az arab diák, Hisem barátsága, aki még azt is el tudta velem hitetni az egyetemi klub füstös nagytermében, hogy akár Jordániába is elutazhatom, én, akinek még a szabadkai olaszpiac is a Nyugatot jelenti. És nekem az egyetemmel szemközti kocsma zaja kellett, a zárásig elnyúló beszélgetések, amikből ezerszer többet tanulhattam, mint azt, ki lehetett egy római szabad ember gyámja, netán ki mennyi jogot ruházhatott át másra, nemo plus juris ad alium transferre potest, quam ipse habet, vagy valami ilyesmi, fojtogatták a torkom a latin szavak. Mondjam, hogy nem tanultam, a római jog vizsgához semmiképpen sem eleget, de hajnalban félrészegen kitámolyogtam a piacra, szesztől mart gyomromat frissen sült kolbásszal, hurkával gyógyítottam, foszlós fehér kenyérrel tunkoltam a szaftot, és azt éreztem, hogy ha akarnám, most akár fel tudnék repülni akár a felhőkre is.
– Nem akartalak felizgatni – fordultam apám felé, és valami zavaros magyarázatba kezdtem, számból ömlöttek a szavak, mintha abban bíznék, hogy a sok hang maga alá temeti a gyávaságom. Majd megtaláltam a kiutat a labirintusból, és a stresszről kezdtem el beszélni, ami kiölt az agyamból minden gondolatot, vagy ha nem is mindent, de azt a tudást mindenképpen, ami ahhoz kellett volna, hogy megadjam a helyes választ a kérdésére. A stresszről szónokoltam, aminél nagyobb átok nem is gyilkolhat le egy egyetemistát, ami felőrli minden erejét, és úgy vágtat a vérében, hogy elég egy rossz mozdulat, és talán még a szív is leáll, hadartam.
– De mit tudsz te erről? – néztem apámra, szinte már mámorossá vált az örömöm, mert úgy éreztem, gyávaságomból szabadulva akár még támadásba is lendülhetek. – Igen, mit tudsz te a stresszről, te, aki mindig olyan nyugodt vagy, köztiszteletben álló főosztályvezető Szeged egyik legnagyobb gyárában, akit mindenki szeret, aki…
Apám felemelte a kezét, mint aki tenyerével kér tőlem egy percnyi szünetet. De én az emelt kézben inkább az ütés veszélyét láttam, és igyekeztem távolabb lépni közeledő apám elől. Pedig nem az ütéstől féltem, sokkal inkább attól, hogy megérzi rajtam a gyávaság szagát.
– Szóval a stressz… – rakta apám a vállamra a kezét. – Arról valóban semmit nem tudok. Ezért csak arra kérlek, gondolt át, mit érezhetett az a katona, aki félig fagyott ujjakkal próbálta kinyitni a babkonzervet, miközben arcára ráfagyott a düh könnye, mégis mit keres egy ukrán hómezőn, egy mocskos háborúban. Majd remegni kezdett a föld, és a katona kidugta a fejét a máris hullaszagú lövészárokból, csak bámult, leste a messzeséget, amiből tankok tűntek elő, egyre gyorsabban felé dübörgő tankok, és tudta, puskáján kívül nincs más fegyvere, mert a rettegetést azért mégsem lehet fegyvernek nevezni. Vagy mit gondolt, amikor mégsem taposták el a tankok, hazatért, de nyilasok akarták falhoz állítani, mert gyávának minősítették, aki kivégző osztag elől is megszökött, Szibériától, hadifogságtól csak orosz nyelvtudása mentette meg, és még évekig úgy érezte nyáron is, hogy ráfagy a bőr. Majd békének örült, de egy éjszaka megjött érte az ávós autó, és azért akarták megkínozni, mert valaki a szakaszvezető ruhában készült fényképét századosi emléknek nézve följelentette. Mégis, szerinted mire gondolt? A stresszre biztos nem – mondta apám.
Keze lecsúszott a vállamról, majd kilépett az erkélyre, és felém intett: gulyást főznek, igazi marhagulyást. Csak bab ne legyen benn – sóhajtott –, gyere, érezd te is az illatát…
Bátyi Zoltán
