Mire hazaért

Ha továbbra is így araszol, begolyózok, mire hazaérek, gondolta. Nagydarab férfi volt – már az, aki gondolt – haja zsírosan csüngött a vállára. Legyen a neve Géza. A busz középső ajtajának vonalában ült, lába között hátizsák. Előtte magas, cingár fiú. Ormótlan fülhallgatójából monoton muzsika szűrődött torzan, a legény mellett egy leány feje búbja. A gondolataival birkózó, öles termetű férfiú – Géza – mögött két öregasszony csevegett. A fél busz tudta már, hogy mindkettőnek külföldön dolgoznak a gyerekei. Az egyiknek kettő, a másiknak három. Az, amelyiknek kettő, elmesélte, hogy a fia Bristolban szakács, a lánya Edinburghben háziasszony, mivel hozzáment egy lengyelhez, akinek fisendcsipsze van, jól élnek belőle, hamarosan jön a gyerek, s ő, a nagymama utazik ki Skóciába, szittelni azt a babyt, míg a lánya újra vissza nem nyeri a formáját a konditeremben, amelynek tagja. Az, amelyiknek három ivadéka él távol, erre megosztotta a szomszédjával és még úgy tucatnyi utassal (köztük Gézával), hogy legidősebb fia kamionsofőr Németországban, a másik kettő meg Londonban él, de az ifjabb visszajön nemsokára, mert utál ott lenni és hiányzik neki az anyja meg a cimborái, meg a fene tudja, mifene még, mindig kicsit kottyant volt az a kölyök. A középső gyereke ezzel szemben nem utál, de nagyon is szeret arrafelé, az aztán nem hiányol senkit és semmit, talpraesett, életrevaló fickó az! Először étteremben dolgozott, aztán, miután kirúgták, megint. Így ment egy ideig. A tizedik étterem után sofőr lett valami nagyvállalatnál – hát, az csuda klassz egy meló! Nagyon elégedett. Két családja van (ez gyereket jelent, szögezte le magában a robosztus testalkatú Géza, egyszerűen gyereket, s nem azt, hogy két asszonynak csinált két fészekaljat, holott ez az utóbbi jelentés lenne logikus), az egyik már iskolás, a másik még oviba jár. Drága az ovi, de megéri, a gyerek nagyon jól beszél már angolul, sokra fogja vinni, sokkal többre, mint itt vihetné. A fia meg a menye is jól beszélik a nyelvet, barátaik is kerültek, csupa rendes ember Lengyelországból, Csehországból, Szlovákiából. És bár akad köztük néhány jobb magyar is, azért mindig angolul beszélnek egymás közt, mikor összejönnek. Nem csak azért, hogy csiszolják a nyelvtudásukat, hanem azon egyszerű okból, hogy, ugye, az a közös nyelve a társaságnak. Most ő (mármint a mesélő asszony) is angolul kezdett tanulni, mert ha a férje meghal (rákos szegény, most is tőle jön a kórházból), kiköltözik a fiához. Nyilván a sofőrhöz, amelyiknek kettő a családja, vélekedik Géza, a hazatérő legkisebb fiú meg beköltözhet a szülői kéglibe, tarthat benne házibulikat, amiken magyarul beszélgethet a magyar cimboráival és érthetik egymást fél szavakból. Persze, nem azért, mert csak félig-meddig ismerik a szavakat. Ha úgy lenne, nem vágyna haza az a gyerek. Akinek az anyanyelve konyhanyelv, az bárhol boldog lehet a világon, azt a párszáz szó és három grammatikai alapeset akármelyik nyelven könnyedén megtanulható. Így történhetett a sofőrgyerekkel is, morfondírozik magában Géza, és kisimítja homlokából némileg zsíros haját. Újra átszalad rajta a gondolat: ha továbbra is így araszolunk, hazáig begolyózok. Erre megállnak. – Lévén itt megálló, tábla hirdeti, nincs mit tenni. Ketten szállnak föl, az egyik, szélesen vigyorogva, a Géza előtti üléshez imbolyog, megpuszilja a lány feje búbjához vélhetően tartozó arcot, netán ajkat, majd odaveti a cingár fiúnak, engedje leülni a barátnője mellé. A cingár fiú éppen az ablakon bámul kifelé, otromba fülhallgatójából még mindig monoton muzsika szűrődik torzan. A friss utas ismét fölszólítja: adja át a helyét, ám a zenekedvelő srác rá se bojszál. Géza később úgy emlékezett, csak kétszer kérte a helyet, mások szerint háromszor is, a lényeg, hogy előbb-utóbb előkerült egy pisztoly. A cső a homlokhoz nyomódott, pontosan az idomtalan fülhallgató szára mellett, s a muzsika megszállottja megrettent. Elkerekedett szemmel, sebesen kászálódott. A lány feje búbja alól sápítozó hangok hallatszottak, Géza eltátotta a száját. Micsoda egy vadkelet lett itt, villant át rajta, vadkelet, vadnyugat, vadvilág-valóvilág. Időközben a fejbúb közelebb került az ablakhoz, a pisztolyos útitárs lezöttyent a helyére, a cingár fiatalember eloldalgott hátra, a két öregasszony, akiknek összesen öt gyermeke szolgálja a gazdagabb országok gazdagabb népét, visszafogottan sóhajtozott. Így döcögtek tovább néhány kilométert. A motorzúgás egyre erősödött a terpeszkedő csöndben. A következő megállóban aztán fölszállt két egyenruhás rendőr, s még mielőtt a pisztolyos lovag észbekapott volna, nyakon ragadták. Kissé nehézkesen rángatták ki az ülésből, s ha eszébe jutott volna fegyvert rántani, és a fegyver netán igazi, hát bizonnyal le is lövi őket, ám mivel erről megfeledkezett, három-négy perc múlva bilincsben vitték el. Két másik pandúr fölírta az utasok adatait, az út folytatódhatott békében, biztonságban. A lány feje búbja eltűnt Géza elől, bizonnyal szégyenében csúszott lejjebb. Végtére is nem más, mint az ő pasija hadonászott itt egy revolverrel, vagy mivel, sziszegte egy kellemetlen hang. A két öregasszonyból ismét ömleni kezdett a szó, sokkot emlegettek, s a Londonba készülő hálát adott az Istennek, hogy hamarosan elmehet ebből az ádáz és garázda országból (ő ugyan az ország elé a szar szót biggyesztette, Géza csak utóbb cserélte le emlékezetében a jelzőt ádáz-ra és garázdá-ra). Mielőtt azonban távozna szegény sokkos állapotban senyvedő asszony, még el kell, hogy kapartassa a férjét, ötlött Géza eszébe. Nehogy elfeledkezzen róla, s ottfelejtse a kórházi proszektúrán a szerencsétlent! Igaz, egyfelől ez őt, Gézát, mit érdekli, másfelől meg még meg se halt ama házastárs, hacsak azóta nem, hogy a busz ilyen tetűlassan araszol, amitől be kell golyózni. Ilyen esetekben ott lövöldöznek is, jegyezte meg egy érdes hang hátul, de az öregasszony elengedte a megjegyzést a füle mellett. Így juthatott el Gézához, aki gyengéden rábólintott: akár. A busz ismét megállni készült, és Géza fölcihelődött, hogy lebajlódjon a járműről. Átfutott rajta, mi volna, ha udvariasan elköszönne a két öregasszonytól, egyúttal közölné velük, ő itt leszáll, mert hazaért, ám rögvest le is tett gyerekes tervéről. Úgyse értenék, gondolta, miközben nagy zajjal becsukódott a háta mögött a Volán-járat ajtaja. Mire hazaért, eme behemót fickó, nevezetesen Géza, talán el is felejtette volna az egészet, ha nem volna olyan kitűnő a memóriája, s nem bíbelődne annyit nap mint nap a beléje szorult világgal…

Bene Zoltán