A kenyér maga az élet. Kovásszal érlelődve szépen megkél, a héja keményebb, a belseje foszlós lesz. A dédi nyújtódeszkáján lisztpermet az idő. Megengedi, gyúrjak én is rajta. Megmutatja a „fogásokat”, hogyan kell bedagasztani. Gyúrom, dagasztom, egyre keményebb lesz, alálisztez dédi, hogy ne ragadjon oda a deszkához. Majd átveszi tőlem, hogy az utolsó simításokat, dagasztást megtegye, s cipót szakajtson belőle. A szakajtókosárban kelni hagyja, mint a szerelmet. Sütőlapátra teszi, s betolja a kemencébe. Kivételkor a sütő szájánál vizes kézzel áttapogatja, hogy akkor is fényes legyen az élet, ha éppen nem az…
*
Augusztus hónapot az új kenyér hónapjának is nevezik, mivel az új búzából kenyeret legkorábban ebben a hónapban lehetett sütni. A nemzeti ünnepen az államalapítást, az államalapító Szent István szentté avatását, valamint az aratás végét is ünnepeljük. A rendszerváltozás előtti időkben nem Szent Istvánról, hanem I. István királyunkról emlékeztünk meg, a rendszerváltozás után, 1991-ben az Országgyűlés a nemzeti ünnepek közül kiemelve állami ünneppé nyilvánította augusztus 20-át, amelynek elhagyhatatlan eseménye lett a kenyérszentelés.
Az Új Kenyér ünnepe egyben tehát az aratás végének ünnepnapja is. Az Új Kenyér megszentelése egybekovácsolódott államalapítónk ünnepével, s ezt a nemzeti jelleget szimbolizálja a nemzetiszín szalaggal átkötött kenyér. De szalag nélkül is szokás volt egykoron, még nagyanyámék idejében is a hatalmas ötkilós cipó aljára keresztet karcolni a kenyérvágó kés hegyével, mielőtt megszegték azt. Ebben a gesztusban a „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” – fohásza nyilvánult meg, hálamondás az életért.
A kenyér szavunknak az etimológiai szótárban kettős jelentése van: elsődlegesen ‘gabonalisztből gyúrt, kelesztett és sült táplálék’; másodlagosan pedig a megélhetéshez szükséges anyagiakat jelenti: kenyeret keres, a maga kenyerén él. Eredetileg az ősmagyar korban kölcsönzött szó, mégpedig a votják kenyir (‘dara, darakása’) szó átvétele jelentésmódosítással.
*
A nagyi stelázsijában a szakajtókosárban ott az élet félbe vágva. Nagyapám bemegy, kanyarít belőle egyet. Becsoszog vele nyikorgó csizmájával a konyhába, leül, szalonnát kockáz mellé vöröshagymával. A tarisznyájába teszi, majd elviszi magával a szekérre. Délben nagyanyám vág belőle egy darabot. Az ötkilós cipó egyre fogy, igaz, már harmadik napja, hogy azt esszük. Az augusztusi dinnyeszezonban még nagyi azzal eszi a görögdinnyét. Aztán a paprikás krumpli levéhez is jól jön egy-két harapás. Este a van még szőlő, van még lágy kenyér nótájára eszi nagyapám a lugasból szedett szőlőt nagyimmal együtt. Odahívnak engem is. Együtt szalonnázunk, szőlőszemezünk. Kiküldenek a maradék cipóért. Ők már tudják: megették a kenyerük javát, de nekem még a szakajtókosarat kibélelő vászonkendőben hagytak egy egész karéjjal. Ennek az utolsó karéjnak az ízét még most is a számban érzem. Emlékeimben megkél, mint egy utolsó vallomás a nagyszülői gondoskodás érzéséről. Mert tőlük kaptam. Az életet.
