Anya pocakjában lakom. Mindenhová magával visz. Elválaszthatatlanok vagyunk. Összetartozunk.
És, hogy honnan tudom, hogy ő Anya? Tudom és kész! Valamiért biztos vagyok benne. Érzem a szeretetét, a simogatását. Hallom a hangját. Néha még énekel is nekem. Ilyenkor boldog vagyok. Nincs szebb hang a világon!
Anya tele van várakozással. Időnként érzem, hogy aggódik, sőt néha még sírni is szokott. Szeretném megnyugtatni, megsimogatni. De azt hiszem erre még várnom kell.
Időnként Apa simogatását is érzem. Ilyenkor megesik, hogy Anya pocijának két oldalán összeér a kezünk. Ó, hogy az milyen muris tud lenni! Néha szól hozzám. Boldizsárnak szólít. Szóval ez vagyok én. Boldizsár… Hm. Ez tetszik!
Sokszor fülelek, mikor beszélgetnek. Sok szó esik köztük a születésemről. Ez vajon mi lehet? És egyáltalán milyen lehet megszületni? Úgy sejtem, hogy ez valami jó és különleges dolog, mert úgy veszem ki a szavaikból, hogy nagyon várják már. És mivel ők várják, ezért én is várni kezdtem.
Azt mondogatják, egyre kevesebb idő van hátra és hamarosan menni kell oda, ahol megszületek. Izgatott vagyok és kíváncsi.
Vajon milyen lehet megszületni? Azt hiszem, nagy kaland vár reám!
Fábián Tibor
(A Most már igazán nagyfiú vagyok! Mesefonál gyerekeknek, felnőtteknek című kézirat-sorozatból.)
