Miért nem szól a harang?

BÁTYI ZOLTÁN

Fotó: Bátyi Zoltán

Kifényképezte magát? Mégis, mi vonzza magát ezekhez a romokhoz? Mert nem először látom itt, nem először… – fordult hirtelen hátra az előttem baktató férfi. Szemében düh, szomorúság, és talán még megvetést is ki tudtam olvasni a tekintetéből, ahogy rám nézett, majd a mögöttem roskadozó állomásépületre mutatott. 

De nekem semmi kedvem nem volt válaszolni, mert éppenséggel maga, igen maga járt az eszemben, Hrabal uram, mint mindig, ha egy kis vasútállomás mellett visz el az utam. Ki másra is gondolhatnék, mint magára, aki olyan szépen megírta a Szigorúan ellenőrzött vonatok című regényét, és abban annyira bohókásan szólt egy cseh vasútállomásról, a kolléganője fenekét pecsételő forgalmistáról, hogy amikor ezt a halálra ítélt újszegedi vasútállomást fotóztam, én bizony nem az omladozó falakra, tetőre, a mindent elborító szemétre, mocsokra, törmelékre gondoltam. Sokkal inkább azokra a forgalmistákra, akik, vélhetően nem pecsételtek senki fenekére, de itt tiszteleghettek az elsuhanó vonatoknak, délcegen, vigyázzba állva. 

Szent igaz, hogy a telefonom, amibe ügyes mérnökök fényképezőt is terveztek, követte az ablakokra immár csak inkább emlékeztető réseken betörő fény útját. Képpé rögzítette, hol roppant meg a plafon, és hol kell attól rettegni, hogy talán egy másodperc múlva a nyakamba szakad a gerenda, és gerincemet töri vele együtt az egész múlt, amit ez az állomásépület átélt. De én azokban a percekben mégsem a pusztulás nyomorúságát láttam. Ezerszer inkább azokat a vonatokat, amik itt suhantak el sok-sok évvel ezelőtt. Láttam utasai arcát a vonatablakok mögött. Láttam a Makóra, Mezőhegyesre, de még a temesvári vasútállomásra igyekvő kackiás bajszú urakat, meg szép ruhákban díszelgő asszonyaikat, csokoládét majszoló gyerekeiket. Bekukucskáltam a harmadosztályú vagonokba, ahol munkába fáradt öregek arcát barázdálta ráncokat láttam, a fejkendős asszonyok meg úgy szorították az ölükben pihenő kosaraikat, mintha attól tartanának, hogy hirtelen gaz haramiák rohamozzák meg a szerelvényt, és elrabolják minden kincsüket.

De még hírét sem hallottam soha, drága Hrabal úr, hogy ezen a vonalon, valaha is bárkit megtámadtak. Merthogy az újszegedi állomás csak egy álmos kis megálló volt az országot behálózó vasúti sínek világában. Csendben, rendben, a vasúti szolgálati szabályzat rendelkezései szerint tette a dolgát 1903-as megépítésétől egészen a második világháborúig, és legfeljebb akkor szomorodott el, amikor elhamvadó szerelmeket zártak itt le egymástól örökre búcsúzó fiatalok. De könnycseppjük már annyira felszáradt, hogy még árnyékát sem tudtam lencsevégre kapni, Mint ahogy azokat a riadt tekinteteket sem, amelyek 1944-ben az eget pásztázták, azt figyelvén: a terhüktől szabaduló repülők rájuk ejtik-e gyilkos bombaterhüket, vagy a hidat célozzák meg olyan ügyesen, hogy a vaspálya halálos sebet kapjon, így a vasúti megállóból olyan végállomás lesz, ami aztán majd nyolcvan évig agonizál, míg eléri a halál.

Mert hát ez történt, kedves Hrabal úr, és ha most lenéz ránk a felhők mögül, biztosra veszem, hogy szomorúan törli le szája széléről a sörhabot. Hiszen aki csak egyszer is magasba emelte forgalmistaként a vonatnak szabad utat engedő tárcsát, mint ahogy maga sokszor megtette a világháború alatt egy aprócska cseh faluban, az elsirat – leginkább ilyenkor, halottak napja táján – minden olyan elpusztuló vasútállomást, mint ez az újszegedi.  És elsirat minden meghalt embert, aki csak egyszer is jegyet váltott azért, hogy innen utazhasson alföldi pusztát bámulni, vagy éppen egy Békés megyei lakodalomba, ahol aztán majd jól kitáncolhatja magából a hétköznapokat.  

Mert az igaz, hogy Újszeged állomás a MÁV egyik mellékvonalának szegedi végállomása, ahonnan talán már soha nem indul többé vonat, de úgy hatvan éve kétszázezernél is több utas lépdelt fel vagy le tizenkét hónap alatt az Újszegedről induló, vagy éppen ide érkező kocsik lépcsőjén, legtöbbjük már talán éppen magával vár sorára a mennybéli pultnál, hogy sörrel enyhítse a szomját. Az ő arcukról csak olyan homályos, inkább láthatatlan képeket tudtam készíteni, mint ahogy arról a pénztároséról is, aki kiadta itt az utolsó jegyet, hogy aztán létszámleépítsék, mert mindent eltakarnak a romos falak, a betört üvegű ablakok, a tábla, ami életveszélyre figyelmezteti mindazokat, akik még bemerészelnek lépni az állomás megroggyant épületébe. Mint ahogy eltakarják azt is, hogyan feszültek meg az izmok a vagonrakók karjában, hátán, amikor 1962-ben, bizony, éppen akkor, mert erről még pontos adatot is találtam, 9 millió mázsa búzát rakodtak itt ki-be. 

De hol vannak azok az izmok, és hol a hátak, kérdeztem magától, jó Hrabal úr, hiszen már azt is el kell magyarázni egy okostelefonba szerelmes kamasznak, mint is jelent a szó: mázsa, azt is, milyen munka is volt a kézzel rakodás, merthogy efféle applikációt egyetlen telefonba sem építettek be. Arról meg inkább nem is beszélnék, hogy valaha itt rohant át az Orient expressz, bizony, az a híres-neves luxusvonat a Balkán felé, mert el sem hinnék a szavamat. Talán a resti szóra is homlokot ráncolva kapnák fel a fejüket ezek az ifjak, nem úgy, mint azok az újszegediek, akik még emlékeznek, mekkora habot is csapoltak a sör tetejére a Galyatetőnek becézett kocsma pultján. Igen, a Gatyatetőben, ami egyszer csak leégett, és akkor már tudtuk, hogy abban a tűzben, az utána maradt parázsban elhamvad maga az állomás is, mint ahogy elhamvad annak a húsz vasutasnak is az emléke, akik még a múlt század hetvenes éveiben itt dolgoztak.

Szóval van ok a szomorúságra, kedves Hrabal úr. Mert ahogy azt John Donne angol költő írta: „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” És ahogy ezeket a szavakat én most átforgatom: minden vasútállomás pusztulásával maga a vasút rongyolódik tovább, még ha egy düledező végállomásért nem is szól soha a harang.

Talán éppen ezt akartam elmondani magának, persze csak halkan suttogva, amikor a kátyúkat előttem kerülgető morcos ember már teljesen elállta az utamat. Szeme szikrát szórt, és azt kiabálta: miért nem azokat fotózza, akik legalább hatvan-nyolcvan éve hagyják, hogy azt megtörténjen, akik ennyi idő alatt nem tudtak egy új vasúti hidat felépíteni? Tud erre válaszolni? Talán megbutult az a nagyon okos, fényképezős telefonja? Na, egy szava sincs?

És nekem nem volt egy szavam sem, drága Hrabal úr. A torkom kiszáradt, beszélni nem tudtam, ezért aztán elindultam a régen leégett Galyatető romjai felé, hátha találok egy, csak egyetlen egy ott felejtett, sörrel teli korsót, amit fenékig kiihatok.   

Bátyi Zoltán