tiszatáj | 2022. július 16.

Meztelenkedések

JENEI GYULA

Nem ismertem igazán az öltözők szagát. Gyerekként, fiatalként nem fociztam, nem sportoltam, nem voltam sehol csapattag, vagyis nem forogtam közös zuhanyzókban, nem cseréltem alsógatyát a kortársaim előtt. Szégyenlős vidéki gyerek voltam, aki, ha strandra, uszodába ment, sokáig kabinokban, vagy legalábbis a többiektől elfordulva váltott ruhadarabot, miközben mások, főleg az idősebbek, egy szál semmiben lófráltak az öltözőben. 

Aztán ahogy múltak az évek, ahogy öregedtem, egyre kevésbé zavart a meztelenség. Úgy értem, az fajta, amit igazából nem is akartam látni. Mert olyan is volt persze, amit akartam. Hogy példát mondjak: a müncheni olimpia faluban hevertünk barátommal a fűben, és szép, szőke, monokinis lányokat bámultunk. Őket egyszerűen jó volt nézni. Ám voltak ott monokinis öregasszonyok is. Rajtuk kevésbé időzött el a tekintetünk, inkább csak lopva pillantottunk feléjük, ahogy valami rémisztő dologra szokás. Mint a közös jövőnkre: a miénkre meg a gótikus, szőke lányokéra – hogy egyszer majd (ha megéljük) mi is megöregszünk, s akkor megereszkednek a szövetek, lóg rajtunk a bőr, mert a kollagéneket kirágják testünkből az évek.

Szóval van meztelenség, amire kíváncsiak vagyunk, keressük, kutatjuk, jólesik meglesni, bámulni, és van olyan, ami érdektelen. Vagy határeset. Mint egy ismeretlen járókelő, egy szemeteskuka, egy kilométerkő.

Egyébként egyre kevésbé zavar az a fajta meztelenség, amit nem akarok látni. De olykor azért zavar. Meglennék nélküle, nem akarom, hogy rám tukmálja magát. 

Közel negyven éve olvastam egy férfiöltözőben dolgozó kabinosnéról a Svédországba disszidált költő, Thinsz Géza egyik prózaversében: „A kabinosné kislány még, füstnyulánk. Mosolya sose tiltó, csak titokzatos. Munka után Mercedesébe ül, felém int a kormány mellől: szervusz! Aztán elrobog. Anyaszült meztelen férfiak közt dolgozott, reggel hattól délig. Hogyan pihente ki magát? Holnap megkérdezem.”

Hiába volt Mercedese, akkoriban sajnáltam a kabinoslányt. Azóta persze olykor én is egyszál semmiben bóklászom, pakolászok a férfiöltözőben a többi hímnemű egyed között, legfeljebb, ha úszásoktatásra vagy edzésre érkező diákok, fiatalok is vannak ott éppen, akkor fordulok el, mert úgy tapasztaltam, hogy a fiatalokat inkább zavarja a meztelen test látványa, még ha az a saját nemükhöz tartozik is.

A napokban a hévízi gyógyfürdőben meglepett, milyen sokan öltöznek át a nyilvánosság előtt. A medence szélén maguk köré csavarnak egy törölközőt, ami mögül vagy ez lóg ki, vagy az. Néha, véletlenül, a lepel is lehull. Egyesek meg eleve nem foglalkoznak törölközővel, formaságokkal. Leteszik meztelen feneküket a szekrénysorok közti padra, miközben koedukált térben vagyunk: férfiak, nők, gyerekek. Pedig két lépésre van tőlük az üres öltözőkabin.   

Hetvenéves öregúr törölközik, lóg a töke, lóg a hasa; egy fürdőruhás (füstnyúlánk) kamaszlány másfél méternyire hajolgat tőle, hogy valamit kivegyen az öltözőszekrényéből. Látszik, hogy zavarja a meztelenkedés. Talán el is pirul. Igyekszik nem oda nézni.

Én meg azon morfondírozok, mi különbözteti meg ezt az öltözői kitárulkozást a mutogatós bácsikétól. A törvényileg üldözött, társadalmilag elítélt szatírkodástól.

És hogy én is lehettem volna mutogatós bácsi, ha nem veszem észre, amikor egy apuka négy-ötéves kislányát is behozta a szolnoki strand férfiöltözőjébe. Akkor és ott egyébként ezzel nem mindenki foglalkozott, vagyis nem zavartatta magát a kislány szégyenlős pislogásától. S ha mondjuk pszichológiailag annak a gyereklánynak nem volt feltétlenül szerencsés látnia, amit láthatott, akkor ki a hibás? A strandlátogató, aki csak úgy viselkedett, ahogy azt a férfiöltözőkben évek, évtizedek alatt megszokta? Vagy az apuka?   

Megannyi kérdés, szokás. Strandok, uszodák, öltözők, szemérmetlen kitárulkozások, meztelenkedések, zavart félrenézések. Élet. 

Hajózni pedig muszáj!