„Belépni mertem, szétnézni benne:
Kóborgó Vágyam ha nyugtot lelne!
Szelid, csöndes éjjel.
S bolyongok benne szerte-széjjel.”
(József Attila: Vágymagam a Hold alatt)
Ismerős ez a tájék: zsombék, fű, fa, békanyál, motyogta Pósa évtizedekkel korábban, s miközben évtizedek múltán elmesélte, hogyan ismert a táj elemeire egy kora hajnali órán, megkísérelt pontosan úgy motyogni ismét, mint motyogott egykor, zsengén és fiatalon. Ismerős tájékrészletnek tűnt a zsombék, a fű, a békanyál, külön-külön mind be tudtam azonosítani, folytatta Pósa, de együtt semmit nem jelentettek nekem, összességükben süketek és némák, vakok és értelmetlenek voltak, úgy éreztem, nem valósul meg általuk a világ szép képessége, a rend. A fölöttem futó légvezeték kettészelte a teliholdat, a cipőmben cuppogott a víz, a nadrágom elszakadt, az ingem fölfeslett. Egy árokparton hevertem, hanyatt, bávatagon és kótyagosan, a torkom kapart, a nyelvem duzzadtan döglött a számban, akár valami idegen test, falat hús, ilyesmi. Próbáltam kiköpni, de gyökeret vert belém, ízeimhez ízesült, ravaszkodón ragaszkodó módon. Pósa fölsóhajtott, teljesen a múlt hatása alá került. Fű, fa, zsombék, pocsolya, benne békanyál és benne én, sorolta, fölöttem a légvezeték-sebhelyes arcú Hold… Fogalmam sem volt, hol lehetek. Próbáltam összekaparni emlékeimet, a biliárdgolyók csattogását, a rádióból ömlő szar zenét, ahogy elindulok a buszpályaudvarra egy lány elé, akiről úgy hiszem, elérkezik. Ennél tovább azonban nem jutottam, a buszpályaudvarnak például a közelébe se keveredtem azon az estén, ráadásul egy kövér varangyos béka telepedett a vállamra. Na, ja… Kimásztam a pocsolyából, megtisztogattam magam, vizeltem egyet. A távolban városi fények pislogtak, elindultam feléjük. Egy ismeretlen réten keresztül caplattam egy ismeretlen település felé, egyedül a tavaszi éjszakában. A lány jutott eszembe, aki talán el- és megérkezett, talán nem, talán számított rám, talán nem, talán elszontyolodott, amiért csalódnia kellett, talán nem. Klattyogva haladtam, a cipőmből kevéske vizet sajtolt elő minden lépésem, a Hold elé felhőfoszlány lengedezett, az arcom elé korai szúnyog. Zümmögése mintha elhaló hárfák titkos zenéje lett volna, s köröttem ez éj a lelkem örökös éje. Nyugalom szállt meg, be jó az éjben egyedül lenni, dünnyögtem az orrom alatt. Az orrom alatt, amelyre komótosan, pontosan leereszkedett a szúnyog, kényelmesen elhelyezkedett rajta, fullánkját megfente emberül, mielőtt mesteri módon a húsomba döfte. Szívta a vérem, mohón, falánk kielégíthetetlenséggel. Én pedig hagytam, nem gyilkoltam meg, még csak el se hessegettem. Miután jóllakott, azaz különös bensejét teliszívta az ereimben csörgedező, éltető nedűvel, magától távozott. Senki se szánjon! Nem éreztem a csípést, nem viszketett, nem vakartam. Örültem, hogy önnön véremmel tápláltam egy, a teremtésben hozzám hasonlóan részesülő másikat. Örvendeztem az éjszakai magányomnak, melyet ezernyi élettel osztottam meg, egyedül, mégis részeként a világmindenségnek. Boldogan éreztem az örökkévalóságot, az időtől független időt, hol virágok nyitnak elfeledetten, tüzes, tüskés rózsák, ölelik a Föld takaróját. Én is ölelni vágytam, magamhoz ölelni mindeneket, a kezdet nélküli örökkévalót és a kezdettel bírót egyaránt, magam sem tudtam, hogyan is, mint is, mit is, hogy is, miért is. Pósa elhallgatott egy másodpercre, megnyalta kicserepesedett szája szélét. Mintha egyetlen pillanatra világosan láttam volna mindent, folytatta halkan, tagoltan. Múltat és jelent és jövőt, egyszerre, együtt, mégis elkülönülten. Bizonyosság, bizonyosság, érzelem, öröm, béke, ahogy Pascal írta a kegyelem 1654. évében, november 23-án, hétfőn, Szent Kelemen pápa és vértanú és a martirológium és más mártírok napján, Szent Khrizogonusz vértanú és mások ünnepének vigíliáján, körülbelül este fél tizenegy és hajnal fél egy között valamikor. Teljes és szelíd lemondás kúszott belém, a sarkamra ereszkedtem, talán sírtam is, nem emlékszem. Egy husáng feküdt mellettem. Magamhoz vettem, hogy a segítségével emelkedjek föl. Folytattam az utat botomra támaszkodva, akár valami vándor vagy zarándok. Néhány lépés után elértem a szélső házakat. Bizonyságot nyertem: ez nem az én városom. Egy szomszédos lehetett, városnak tisztelt hatalmas alföldi falu, széles és lapos, akár a mongol nők arca. A Hold elé nagyobbacska felleg tülekedett, az utcai lámpák szórt fényében a házfalak még koszosabbnak tűntek, mint amilyenek a valóságban lehettek. Na, ja, révedt el Pósa, s hosszan-hosszan kortyolt egy kis bort, mielőtt befejezte volna, amit elkezdett. Nyilván bünhödnöm kell, mert nagyot mertem, gondoltam akkor. Szerettem volna megölelni a szelid, csöndes éjjel álruhájába öltözött Mindent, ehelyett semmit se ölelhettem. Még a Semmit se. Helyre tett a világ. Bolyongtam a hajnalderengő utcákon. Órákig kóboroltam, mire megtaláltam a helyet, ahonnan délután a biliárdgolyó-csattogásba beleindultam, s ahová később visszafelé kellett volna tartanom a buszpályaudvarról egy el- és megérkezett lány oldalán. Évezredes késéssel érkeztem oda, a szobába, amelyben szállásom lett volna, s amelynek fülledt mélyén a végül mégis el- és megérkezett lány sokadszorra élvezett el a jó Teó koma által. Hugó meg még ketten üldögéltek a folyosón, a fejük a mellükre bukott. Melléjük telepedtem, a cipőm addigra megszáradt, a ruhám alig-alig maradt nedves, a hajamba belekötött a békanyál, mint fándliba az alján felejtett malter. Egyszerre kínzón viszketni kezdett az orrom, de nem kapartam meg. Melankolikus hangulatba süppedtem, vágytam vissza a tavaszi éjszaka rétjére, a távvezeték-sebhelyes arcú Hold alá, a mindenség szomszédságába, a teremtés időtlenségébe. Idétlenül vigyorogtam, miközben, a fene tudja, minek és hányadszor, ismét fölkelt a Nap.
Bene Zoltán
(Kép: Henn László: Éjjel bolyongok)
