JEAN-SIMÉON CHARDIN: A FESTŐ MAJOM
1735–1740 körül, olaj, vászon, 28,5×23,5 cm, Chartres, Musée des Beaux-arts
Aranybarna fény csillant meg a műterem aprócska ablakával szemközti ajtónyílás fölött. A napcsíkok vidáman csorogtak végig a dohos helyiség falán. Első ránézésre díszletszerűnek tűnt a műterem: már-már valószerűtlennek hatott a délutáni napsütésben, amelyben úgy rajzolódott ki a festő alakja a fénykörben, mintha maga is valamely készülő képének a díszlete volna csupán.
A Saint-Bernard rakpart felől közelítettem meg a házat, ahová nemrég költözött be a festő. Egy közös barátunk közbenjárásának köszönhetően pár napja végre kézhez kaptam az óriási, ákombákom betűkkel írt, mindössze pár szavas levelet, amely arról értesített, hogy bármelyik szerdán, este hat és hét óra között meglátogathatom a festőt. Már évek óta foglalkoztatott ez a titokzatos művész, akivel ismerőseim közül – barátomon kívül – még senki sem találkozott, de a társaságban, ahová hetente eljártam, gyakran szóba kerültek álomszerű festményei és különös állatok körvonalait ábrázoló rajzai. Barátom egyszer a festő egy vázlatát is megmutatta nekem, valamiféle meghatározhatatlan lényt véltem felfedezni azon is, amely hol fülét hegyező nyúlnak, hol színes tollú pávának tűnt, attól függően, milyen szögben esett rá a fény. Lenyűgözve tanulmányoztam a rajzot: a biztos kézmozdulatokkal papírra vetett alakkezdemény tökéletesen megrajzolt szeme – bármerre fordítottam is – mintha mindig rám nézett volna. Régóta szerettem volna találkozni a művésszel, akinek még a nevét sem tudtam, mert csak egy szeszélyesen kígyózó „S” betűvel szignálta képeit, és őszintén megörültem neki, amikor barátom felajánlotta, hogy megszervezi a festővel való találkozásomat.
Izgatottan készültem a szerdai napra: a látogatás tiszteletére a legelegánsabb, finom selyemből készült ruhámat vettem fel, amelynek csupán a kézelője volt foltozott. Kezemet zsebre téve, fütyörészve sétáltam végig az Austerlitz-hídon, elhaladtam a Füvészkert előtt, és a Cuvier utcában, a kilences szám elé érve az sem szegte kedvemet, hogy a rikácsoló hangú házmester utamba állt: nem akart beengedni a lépcsőházba, amíg el nem árultam neki látogatásom célját. Meglehetősen szokatlan szerzet volt a házmester: annak alapján, amennyire ki tudtam venni alakját a félhomályban, leginkább egy színpompás arapapagájhoz hasonlított. Annyira kevés fény szűrődött be a lépcsőházba, hogy szinte ki kellett magam mellett tapogatnom a falat. Mindvégig attól féltem, hogy megbotlom, legurulok a csigalépcsőn, egyenesen a házmesterfülke elé, ahonnan aztán nem menekülhetek, s a házmester elégedett rikácsolással rám veti magát és elfogyaszt vacsorára. Ahogyan imbolygó léptekkel felfelé haladtam, abban is elbizonytalanodtam, hogy jól írtam-e fel a címet, és valóban a Cuvier utca kilences szám alatt, az ötödik emeleti padlásszobában van-e a műterem.
Tapogatózva kerestem a kilincset, nem vettem észre, hogy nyitva az ajtó. A műteremben feltűnő sötétség fogadott, amelyen néhány narancsszínű napcsík tudott csak áthatolni. Tétováztam, egyik lábamról a másikra álltam, sőt talán meg is köszörültem a torkomat, így akartam felhívni magamra a festő figyelmét. A napsugarak állásából láttam, hogy jócskán elmúlt már hat óra, de még nem volt este hét. Hosszú percek teltek el, míg szemem megszokta a félhomályt. A festő végre észrevett és rám nézett. Nem szólt semmit, krétáját sem vette le a vászonról. Úgy láttam, hogy maszkot visel, és furcsán hegyes az orra, mintha nem is emberi lény volna. Amikor tétovázó tekintetem a díszes ruhájú, tollbokrétás kalapot viselő festő meztelen lábfejére tévedt, akkor bizonyosodtam meg arról, amit a műterembe való belépésem óta homályosan megsejtettem, hogy a titokzatos művész voltaképpen – majom. Különös érzés fogott el, csodálkozás és csalódottság keveréke.
Eltűntek a misztériumok, bezárultak az álombeli kert tarka virágkelyhei, lehullott a lepkék szárnyáról a hímpor, és nem maradt más, mint a lecsupaszított valóság, a becsapottság kesernyés utóérzése: mintha a tejszerű ködben egyre távolodott volna tőlem a festő majom, és megelevenedtek volna a vásznon kígyózó különféle, organikus lények halvány körvonalai.
Halkan betettem magam mögött az ajtót, ügyelve rá, hogy ne nyikorduljon meg, és kisétáltam a félhomályos lépcsőházból. Amikor kiléptem a ház kapuján és egy pillanatra visszanéztem, láttam, amint a házmesterfülke ablaka előtt elsuhan egy papagáj, a fal mellett egyensúlyozva felfelé repül, és megtelepszik az ötödik emeleti padlásszoba párkányán.
Kovács Katalin
