Baka István emléke előtt adózva
Lopva közelítek ajtód felé, lábujjhegyen lépek, lélegzetem visszafojtva. Kezemben a kézirat sokadjára másolt változata. Ujjam nyomot hagyott a szélén, az izgalom foltja csúfítja és hitelesíti. Hallom, amint az írógép zakatol. Ziláltan haladnak a sorok. Hol megáll a kattogás, hol néhány erős ütés, mint morze jelek az éjszakában. Aztán a csöndbe nyilalló berregés, a kitépett papír összegyűrve hullik az asztal mellé. Koppan a szék, ahogy felugrasz róla, hanyatt zuhan a szőnyegtelen padlózatra. Erős léptekkel jársz fel és alá. Sercen a gyufa lángja, ahogy rágyújtasz, nem kellene már. Új papír a gépbe, margóigazítás. Egyenletes kopogás, a sorok vonatja zakatol a behavazott sztyeppe messzeségébe. Most ég a tűz, most lapátolódik az élmény a mozdony füstös tűzterébe. Gyerünk, nem számít korom, izzadt homlok és ziháló test. Összenősz a haladással, hátadon nem érzed a tél rád omló fagyos fátylait.
Már kétszer is felemelődött kezem, hogy koppantsak az ajtón. Vagy kopogtam is, de olyan halkan, hogy magam sem hallottam. Félig már bent vagyok, vagy egészen és csak félig az ajtó előtt. Minden érzékszervem szobádra tapad, csak én vagyok itt kívül, kezemben a kézirattal. Nem az első már, amit errefelé magammal hoztam. Csak úgy, nem is eldöntve, hogy éppen véletlen erre járok, hanem csak bolyongva a lakótelep házai között. Nem lakunk messze, majdnem ráláthatunk egymásra, a harmadik emeletig nőtt fák hegyes koronái között. Próbáltam megkeresni azt a helyet, ahol megtalálhatnak a sorok, ahol nem kerül el a szöveg íve. Végül a játszótérhez szoktam, a vasrudakból hegesztett hajóvázhoz. Ahol fiam szelte büszke kalózként a játszótér homoktengerét. Ott a padon görnyedtem, kényelmetlenül. Ott hegyeztem ceruzámat, az írógép zajos nekem. Amit most hozok, már majdnem olyan. Türelmetlen lettem vagy elveszítettem volna még azt a kevéske hitemet is. Most már át kell adni, de nem merem.
Akkor hát úgy lesz, hogy még egy rétre összehajtom. Hosszában. Aztán elsimítom, hogy föl ne pördüljön. Csak néhány oldal, sűrűn írva, kevés margót hagyva. Mindegy, nincs visszaút. Már nem is tudom, vagy nagyon is tudom, hogy milyen a szöveg. De most már ellököm a küszöb alatt.
Szeged-Gyálarét 2015. 11. 09.
Máté-Tóth András
