Le kell vágni a körmét.
Ezt a fia is mondta.
Bejött a fia. Ide a kórházba. És szóvá tette. Hogy nincs levágva a körme. A kezén meg a lábán.
Ilyen a fia, mindig is ilyen volt. Ha valami nem tetszik neki, azt szóvá teszi. Már kisgyerek korában is mindig megmondta őszintén, ha valami nem tetszett neki. És most is. És ez jó. Így legalább majd valaki végre levágja a körmét. A kezéről, meg a lábáról.
A felesége nem ilyen.
Nem olyan, mint a fia. Ezért is szereti a fiát. Jobban, mint a feleségét.
Korábban sok vitája volt a fiával. Kiabált is vele sokat. Ideges volt tőle. Különösen, amikor kamasz volt a fia. És lázadozott. Mára már megbánta, hogy akkoriban kiabált vele. És ezt a fia is tudja.
Most már nem veszekszik. Persze, nem is tud veszekedni. Csak fekszik, magatehetetlenül. Amióta agyvérzése volt. Az orvos is megmondta. Hogy agyvérzést kapott. És ő pontosan értette, hogy ezt mondja az orvos. Az orvos talán nem is sejti, hogy ő mindent ért. Minden szót megért. És az, hogy beszélni nem tud, nem akadályozza meg a megértésben. Ezt – talán – még az orvos sem tudja.
A baj az, hogy nem képes jelezni az orvosnak, meg senkinek sem. Vagy, pontosabban szólva, nem képes megfelelően jelezni. Mert a szemével még tud jelezni. A pillantásával. Ahogy a fia szemébe néz. A fia érti őt. Érti, hogy ő mindent ért. Mindent megért.
Ha a kezét meg tudná mozdítani. Vagy a lábát. Akkor jobb lenne. Minden jobb lenne. Ha mozdulni tudna. Magától. Akkor másképpen lenne. Akkor még lehetne boldog. Talán. Akkor még örülhetne annak, hogy találkozik a fiával.
Arról nem tehet, hogy nő a kezén a köröm. Meg a lábán. Hogy akkor is nő, ha nem tudja megmozdítani sem a kezét, sem a lábát. Arról nem tehet. És ezt a fia is tudja.
Nem is körmök már ezek. Hanem karmok. Kemények, hatalmasak. Igaza van a fiának. Le kell vágni ezeket a karmokat.
Jó érzés volt azt hallani a fiától, hogy azt mondta az anyjának, vagyis az ő feleségének, hogy „le kellene vágni a körmöket apa kezéről”. És látta, hogy odahívnak egy ápolónőt. És dugnak az ápolónő köpenyének a zsebébe kétezer forintot.
Bizony, kétezer forintot is megér az ő körme. Hogy levágja végre valaki.
Aztán hallotta, hogy az orvossal is beszélnek. Mármint a fia, meg a felesége. És az orvos azt mondja, hogy nincs remény. Hogy az állapotán már nem lehet javítani.
A fia akkor azt mondta az anyjának, vagyis az ő feleségének, hogy „vigyázni kellene apára”. Vagyis rá. És ez megintcsak nagyon jólesett neki.
És ismét azt mondta a fia, hogy vágják le végre a körmét. Mert nagyon csúnya. Nagyon megnőtt a körme a kezén is, a lábán is. Ez annyira jólesett neki, hogy újra és újra eszébe jut. Mert ebből is látszik, hogy ő még fontos.
Fontos a családjának.
Azt is mondta a fia, hogy majd hazaviszik innen. A kórházból. Azt mondta egészen pontosan, hogy „meglátod, Apa, innen elviszünk. Nem lesz semmi baj. Mégiscsak a legjobb dolgod otthon lenne. Otthon, a szobádban, a gyönyörű íróasztalod közelében”. Ezt mondta a fia.
Csak erre tud gondolni.
Hogy majd egyszer bejön a fia, és elviszi innen. A kórházból. Az elfekvőből. És majd újra láthatja a szobáját. Meg azt az íróasztalt, amit annyira szeretett. Amit még az apjától örökölt. És amit a fia örököl majd tőle. Szeretné még egyszer látni. És ott feküdni azon az ágyon, az ágyán, az íróasztala közelében.
Most megint egyedül van. Elmentek a fia, meg a felesége. Meg az ápolónő is elment. Egyedül van. Néz maga elé. Nézi a semmit.
Nem szereti nézni a semmit.
Minden annyira csendes. És annyira hiányzik. A fia. Főleg a fia. Rossz, hogy annyira egyedül van.
Hallani jól hall. Ezt sem tudja az orvos. Talán a fia tudja. Hiszen beszél hozzá. Amikor itt van. Mindig mond valami érdekeset.
A múltkor is azt mondta a fia, hogy „gyógyulj meg, apa, mert választások lesznek, és minden szavazatra szükség van”. Ezt mondta a fia.
És közben megfogta a kezét.
Lépések. Hallja a lépéseket.
Az ápolónő az. Akinek a fia adott kétezer forintot. Hogy levágja a körmét. Az ápolónő az. Nem mosolyog. Nem is beszél hozzá.
Pedig szereti, ha beszélnek hozzá.
A kezében kisolló. Nyilván azért jött, hogy levágja a körmét. Talán azért jött.
Ha otthon lehetne, akkor talán a felesége vágná a körmét. Vagy a fia. És közben beszélne hozzá. Igen, akkor így lenne. Ha otthon lenne, ahol egykor.
Ahol egykor, valamikor, valamennyire még boldog is volt. Ott. Az otthonában.
Petőcz András
