Költözés

Ezt az állólámpát tegyük ide, a sarokba, mellé a nagy bőrfotelt. A két kisebbet az ablakpárkányra. Azt a magasat, amin a kovácsolt vas rózsák vannak, a szekrény mellé. A nagy ernyőset a másik sarokba. Amiben az üvegballon van a gyertyával, azt oda, az előszoba ajtó mellé. A rózsaszínűt a függőkkel a fésülködő asztalkára. És még ezt, ezt a raffolt ernyőjűt, ezt még, na, hová is. Ide az ablak elé, azt úgysem nyitogatom, hisz’ ott a másik. Mindig szerettem a világosságot, ne kelljen vakoskodni. Nem vagyunk vakondok, akik a sötétben élnek.

A nagy képeket el kellett adogatnom, itt nincs elég hely a falon és nem is lehetne elég távolról csodálni őket. A kisebbeket akasszátok a szoba falára, mindegy milyen sorrendben. Ami nem fér el, azt állítsátok a szekrény háta mögé, ki sem kell csomagolni. Csak azt a lovast, amin a férjem még fiatalon ül a kastély szökőkútja előtt, azt a hálószobába, az ágy fölé. Mennyire szeretett lovagolni. Sokszor még napfelkelte előtt nyergelni kellett neki, s mire a reggelihez ültünk, ő már megjárta a határt, felriasztotta a vadakat. Soha nem beszélt arról, mit látott vagy mire gondolt ezeken a reggeleken. Lehet, hogy el is felejtett ilyenkor mindent, még jó, hogy mindig hazatalált. Egyszer, emlékszem, hozott egy csokor vadvirágot és belerakta egy kristály vázába. A cseléd meg fogta és kidobta. Tényleg nem volt odavaló. Akkor hallottam egyetlen egyszer, hogy felemelte a hangját a személyzettel szemben. Később a konyhából kihallatszott, ahogy a cseléd panaszkodott, hogy miért csinált az úr ekkora cirkuszt abból a néhány kóróból.

Várjatok csak, türelmet kérek. Elfáradtam. Kicsit leülök ide. Hadd gondolkozzam, hogy is legyen. Add csak azt a kis zsámolyt a lábam alá. Végképp nem tudom, hova kerüljenek a fotelok, az étkező garnitúra és a vitrin. Minden olyan zsúfolt, de majd megszokom. Rendezzétek csak el, nem szólok bele. Úgyis mennetek kell.

Késő volt már, amikor felriadt. Nem is emlékezett, hogy elköszöntek-e a hórukk emberek. Kint már sötét volt, csak az utcai lámpák adtak némi fényt. Botorkálni kezdett a lakásban. Nem találta a villanykapcsolót. Nekiment az üveglapos dohányzóasztalnak. Ide-oda lépkedett a sötétben, kezével tapogatta a bútorokat. Már nem is akart villanyt gyújtani. Így, a sötétben, álldogált, s hosszan magába szívta a múlt nehéz illatát.

Máté-Tóth András