Nagy Gábornak
Az ATM előtt megdermedten. Nem jutott szembe a bankkártyám pin-kódja. Ennyire szenilis lennék? Nyilván azért, mert újabban a telefonommal fizetek mindenütt. Ott nem kell kód, csak a képernyőt felnyitó ujjlenyomat. De itt, itt nincs kiút, itt emlékezni kell a négy számjegyre és azok egymásutániságára. Ez az egyetlen lehetőség.
Milyen jó lett volna olyan kódot rögzíteni, ami valamiről eszembe tudna jutni! Születésem éve, vagy a feleségemé, vagy az első gyereké. Akkor most tudnám, akkor a pénzemhez való hozzáférés összekapcsolódna az életbe való belépéssel. Hozzáférés ehhez a világhoz. Akkor én lennék a kód, vagy a feleségem, vagy a fiam. A kód kódja, a széf nyitja.
Meddig fogok itt állni, megszégyenülten? Magam akadályoztam meg abban, hogy tovább léphessek. A feledékenységem. Az elővigyázatlanságom. Amilyen vagyok. Ebben és másban is. Magam álltam a magam útjába. Az ajtó előtt, kulcs nélkül a kezemben. S most úgy kotorászom az emlékeimben, mint a zsebeimben. Lehunyom a szemem és próbálom látni, hogy mit ütöttem be a legutóbbi sikeres pénzfelvételnél. Engedem az ujjaimat a billentyűzet fölött szabadon mozogni. Hátha ők még tudják, amit én már elfelejtettem! Hátha van testi emlékezet, ami túléli a szellemit!
Minden eszembe jut, csak a pin-kód nem. Ahogyan végigtapogattam kedvesem arcát, lecsukott szemmel. Ahogyan a fiam keze az enyémbe csúszott. Ahogyan az égerfa konyhalapot simogattam. Emlékeznek az ujjaim. Nagyon is. Végigtapogattam az életem, végig tapogattam.
Odébb kellene állni. Lassan türelmetlenek mögöttem. Ha nem tudom a kódot, talán a kártya sem az enyém. Talán én vagyok az a zsebes, aki itt ólálkodik az áruházban? Ellesi a beütött kódot, ellopja a kártyát és máris kifoszt. Ha tolvaj lennék, tudnám a kódot. Fordított a helyzet. Nem az ellopott kártya ismert kódja van meg, hanem a saját kártyám kódja nincs meg.
Felírhattam volna. Valami biztos rejtekhelyre. A tárcám egyik rejtekébe csúsztatott cédulára kellett volna írnom. Elmulasztottam. Óvtak is tőle. Nehogy idegen kézbe kerüljön. A kódokat soha ne tartsa kártyája mellett papírra írva! Mint anyám, aki a kártya tokjára írta rá vastag filctollal a kódot, hogy lássa, ha pénzt kell levennie, és hogy másnak is odaadhassa, aki vásárol neki. Eleinte élelmiszert, később már csak vodkát. Nem írtam fel. Bíztam a memóriámban. Annyi mindent őrzök benne, újabban már a TAJ-számomat is fejből tudom, annyiszor kellett bemondanom orvosnál, patikában. Nem vigasztal, hogy az egészségügyi szolgáltatáshoz való hozzáférésem újabban gyakoribb, mint a pénzhez való. Ki tudja, mikor válik mindkettő feleslegessé? Amikor már nem kell pénz, nem kell egészség és végképp nem kell semmilyen kód. Akkor majd minden kinyílik, nyitva lesz, nyitva marad.
Megszégyenülten oldalgok el az automatától. Lehajtott fejjel lépegetek, kezemben a kártya, ami kód nélkül semmit sem ér, akár el is dobhatnám. Emberek, vásárlók, koldusok, tessék, vigyétek! Találgassátok a hozzáférés nyitját. Nincs benne semmi logika, nem lehet semmiről megjegyezni. A totális önkény négy számból álló véletlen sora. Senkihez nem kapcsolódik, hozzám sem. Soha nem is vált az enyémmé. Vigyétek, találgassatok, csak ne emlékezzetek! Az emlékezés zsákutca, a memória zsákja lyukas. Hiába a homlok ráncolása, hiába a variációk találgatása. Túl sok a lehetőség, túl rövid az idő az összes kipróbálására.
Gyerekek rohangálnak a kocsik között a parkolóban. Vidáman kacarásznak, visonganak. Úgy cikáznak, mint ahogy a fejemben kotorásztam még az imént, miközben felsültem az automatánál. Aki elkap, nekiadom a bankkártyámat, kiáltom, és már rohanok is. A gyerekek nem mozdulnak, csak nevetnek rajtam, ahogy futok előre, csak úgy, semerre sem. Kód nélkül.
Szeged, 2022. augusztus 16.
