Kimaradt

Ma reggel arra ébredtem, hogy az őskori barlangrajzokat nők készítették, nem férfiak.

*

A pornográfia valahogy úgy működik a társadalomban és a történeti időben, akár egy vulkanikus kőháton átfolyó patak: olyan mély árkot váj magának, amilyet a laza talajrétegek hagynak neki.

*

A pornográfia valahogy úgy működik a művészetben, akár egy vulkanikus kőháton átfolyó patak: olyan mély árkot váj magának, amilyet a laza talajrétegek hagynak neki. Elgörgeti a kisebb kavicsokat, aztán az egymásra torlódott kemény tömböket kezdi el csiszolni; de velük már gyengéd.

*

Szeptember elején igazi dús-nyirkos őszidő, rengeteg vargányával. Az eső hajnalban és délelőtt esik, délutánra eláll.

*

Füredről hazafelé (Quasimodo-díjkiosztó) Zánkán ebédeltünk, és míg az önkiszolgáló étterem teraszán állva a fazsindelyes templomtornyot néztem, míg a harangja zúgott, és közben tűzött ránk a szeptemberi nap, én másnapos voltam, a diófák mérgesen zöldelltek, és nekem az a határozott érzésem támadt, hogy a zsigereimig boldog vagyok.

*

Ez a részlet kimaradt a Folyamistenből:

A hosszú kanyar után már csak le kellett gurulnom a révhez. Sehol senki, benn állt a komp, az innenső oldalon, üresen. Komótosan lezártam a biciklit. Épp csak lekéstem, félkor és egészkor járt. Tébláboltam, néztem a vizet. Kilencven forintomba került aztán az átkelés a szebb időket is megélt vízialkalmatosságon. Egy régi bőrretikülbe gyűjtötte a pénzt a révész. Terepszínű gatyát és kék műanyagpapucsot viselt. A másik utas barázdált arcú, ősz férfi volt, fehér Zsigulival, üres utánfutóval. Nem szállt ki, és a motort sem állította le, mint aki attól tart, hogy utána nem indul el újra. Ahogy kikötöttünk, porozva hajtott föl a sáros, kockaköves rámpán. Bevetettem magam az aranyfényű őszi erdőbe. A Maros torkolata iránt, lefelé indultam meg a Tisza partján. Nem messze egy üresen rozsdálló uszály volt kikötve a magas homokpart alatt. A hajótest és a partszegély között fűz- és nyárfalevelek lepték be a vizet. A kabinablakon behúzott sötétítőfüggöny. Állatias, a gyermeki félelem titokzatos tartományával rokon érzés öntött el. Van ott benn valaki a pokróc- és gépzsírszagú homályban. Letép egy posztert a falról. Dauerolt szőkésbarna hajú nő van rajta, hatalmas, lógó csöcsökkel, bozontos muffal. A szájába tömi a papírt. Megrágja, lenyeli. Ssssssssszrcs, letép egy másikat. Azt is a szájába gyűri, és még le se nyelte teljesen, már küldi utána a következőt, majd a következőt, mohón, egyre mohóbban, amíg csak, nyam-nyam, el nem tűnnek mind a falról szaturnuszi gyomrában. Átverekedtem magam a gyalogakác-sűrűn. A szabályos sorokban ültetett nyárfák között tintagombát láttam a sovány avaron, öreg volt, fonnyadtan lógott le a kalapja. Keresztirányban csörtettem át az ágbogas fiatal fák között, vissza a folyóhoz, amelynek homokos martja a víz fölé hajló koravén fűzek gyökérzetével megszilárdítva innentől megint járható volt. Ahol ritkásabb, természetesnek ható erdő váltotta föl a telepítést és a sűrű, vad bozótot, bal kéz felől, a fákon túl vízfelületének ragyogásával érzékelhető közelségbe került a másik folyó is. Soha nem találkoztam senkivel itt a félsziget végében. Ahol a folyók sodra már látható hegyesszögben tartott egymásnak, egy izmos kis fűzfa torlaszán máglyaszerűen föltornyozott, hatalmas uszadékfa-halom állta el az utat; a Maros fövenyére lépve kerültem meg. Bazalttömbökkel lett megerősítve az Ék csúcsa a szabályozáskor. Ameddig lehetett, kigyalogoltam a fűvel körbenőtt, nagyméretű hasított lávakövek között a két folyótest hajlatába.

 Lanczkor Gábor