A címet annyira egyértelműnek vettem, bele sem gondoltam, hogy nem lehetséges. Forgattam, lapoztam, nagyon ízléses, döntöttem el. Tehát az enyém. És ahelyett, hogy visszacsúsztattam volna a polcra – pedig belépéskor szigorúan megfogadtam, hogy nem nézelődöm, célom van, mégpedig az, hogy megkérdezzem: vásárolnak-e fel könyveket –, a hónom alá szorítottam.
Párszár forint, semmiség, ma már egy kiló kenyeret nem kapni érte. És tetszett, hogy a versek kézírással is szerepelnek a nyomtatott szöveg mellett. Közben iszonyú meleg, szinte dőlt a falakból, az antikváriumos hölgy nemsokára bekapcsolta a légkondit, és kedvesen tájékoztatott, hogy a honlapjukon megtalálom az e-mail-címüket, vagy küldjem Facebookon, majd válogatnak a címek közül.
A verseskötetek a kassza mögötti sarokban rejtőztek, a falépcső melletti kis polcsoron. Lekuporodtam az egyik lépcsőfokra, akkor bukkantam rá a kékfedeles, vékonyka, füzetszerű példányra (ha nem csal az emlékezetem, egy Babits összes mellett bújt meg).
Semmi túlzás, a kézzel írott cím alatt a szokásos formátum, amit használni szoktak gyűjteményes kötetek esetén, gyanútlanul fektettem a térdemre, olvastam bele. Az előszót átpörgettem, nézegettem a verseket. Azért írom, hogy nézegettem, mert nem igazán merültem el bennünk, elsőre felületesen érdekelt, hogy mit rejt a kötet – otthon majd lesz időm komolyabban figyelmet szentelni neki, határoztam el. Ezzel a lendülettel indultam a pénztárhoz. Meg a gondolattal, hogy mégsem tölthetem el a délutánt az antikváriumban, épp most, amikor nagyobb rendszert szeretnék vezetni a napjaimba. De jó lesz olvasni, hosszan és sokat, mostanában a saját szövegek kevésbé működnek, visszakaptam egy kéziratot, és mielőtt ismét nekiesek, töltekeznem kell.
Hogy a tűző nap, a hőség vagy a múló betegség okolható a figyelmetlenségért, nem tudom, mindenesetre az átjárónál várakozás során sem tűnt fel, hogy engem megvezetnek. Mi az hogy! Pontosabban: én magamat!
Otthon aztán néhány korty víz után, a légkondicionáló hűvöse alatt vettem újra kézbe a kötetet. Már nem sajog, olvastam a címet, alatta pedig: József Attila legszebb öregkori versei. Na ugye? És még le is írom, be is vallom, pedig titkolnom kellene.
Öregkori? Hol van az a harminckettőhöz képest! Aztán tisztességesen végigolvastam az előszót is. Zelki János írja, hogy „(…) ez az életmű teljesen le van zárva. József Attila nem „egyszerűen” meghalt, előbb befejezett mindent, leírta utolsó verseit”. Ebben a kontextusban az öregkori szó abszolút érthető, a fordulat mégis az, hogy ez a kötet tizenhárom költő húsz versét tartalmazza.
