Jeruzsálemi útinapló

2016. november 6.

Szelfizz Boeing 737-essel. Nem szelfizek. Öreg Nokiám így is alig bírja a strapát, ha kikapcsolom, órákig tart, mire magához tér, ráadásul most a sose látott Izraelben találja a délután. 15 óra 37 perc. Egy órával előbbre vagyunk, mint otthon, át se kellett volna állítanom az órát. Átállítom az órát. A közel háromórás repülőút végén föltűnnek Tel-Aviv játékkockái, a házak. Lenézünk, majd össze. Nem lehet nem gondolni arra, hogy egy rakétácskányira ide Gáza, néhánnyal többre Aleppó, bennünket azonban pálmák fogadnak, s az ápolt dimbes-dombos táj, göbök az ország homokszínű testén. Az imént még az Égei-tenger fölött hasítottunk, jöttek egymás után a szigetek, Khiosz, Számosz, Rodosz, jé, ezeket ismerem, persze, szoktam őket mutogatni a szakadt iskolai térképen. Most is ugyanúgy néznek ki. Fáj a fejem (ez is ismerős), a gép, mintha a szárnyaival búcsút intene, ráfordul a Ben-Gurion reptérre. Sok az ácsorgás, sűrű a tömeg, s mire kivergődünk, beesteledik. Előtte mosdó. Gondolatban barackot nyomok a tel-avivi repülőtér vécétervét kiötlő szakemberek buksijára, jól hozzáférhető, kényelmes kübli. Fölnézve látom: „For children”. Kezdődhet a továbbképzés.

2016. november 7.

Nagy Andor, Magyarország izraeli nagykövete személyes élményekkel színesített köszöntőjével indul a kurzus. Huszonöten érkeztünk kétezer-kétszáz kilométerről a Jad Vasem Intézet által szervezett továbbképzésre, Békés megyéből mindjárt hárman. Huszonegy hölgy, négy úriember, és mind nagyon köszöni az EMMI-nek. A Jad Vasem bennünket érintő programjának célja a magyarországi holokauszttanítás árnyalttá, gazdagabbá tétele. A miénk: mi is? Amit a sűrű és feszített program kínál, az biztos, többek között holokauszttörténeti ismeretek szerzése, tanítási modellek elsajátítása, diskurzus az előítéletekről, tanközpont- és múzeumlátogatás, meghallgatni egymást, és főleg: találkozni a Soát túlélőkkel. Hogy nem fogunk unatkozni, pontosabban mondva esélyünk sincs lazsálni, arról elsősorban őrangyalaink, Chava Baruch, a Jad Vasem Intézet Balkán- és Kelet-Európa-szekciójának vezetője, valamint Pető Szilvia, a Holokauszt Emlékközpont volt munkatársa gondoskodnak.

Hazánk izraeli nagykövete jólesőn közvetlen, Magyarország itteni remek hírét hangsúlyozza, amit a legközvetlenebbül a kórházakban tapasztalhat meg az ember – számos izraeli orvos magyarországi egyetemeken végzett, azt hiszem, az egyikkel fociztam is Szegeden. Jó tudni: Izraelnek közel 300 ezer magyarországi gyökerű polgára van, felmenőik leginkább az elcsatolt területekről vették az irányt a Szentföld felé, a leszármazottak hagyománytudata pedig nagyon erős (különösen a kárpátaljaiaké), rendszeresen összejárnak, találkozókat szerveznek, folyamatos beszélgetésekkel tartják életben a magyarsághoz kötődés tüzét. Továbbá jó tudni azt is, hogy ez bizony egy ilyen hely. Az ilyenen a háborús közeget, az utcán föl-fölbukkanó fegyveres erőket, a vásárlóközpontokban rendszeresített átvizsgálást-motozást értjük, ahogy Nagy Árpád fogalmaz: ébernek kell lenni. Pető Szilvia konkrétan azt mondja: csak nyugodtan és természetesen, mert „minden történhet, és semmi.” A távol-keleti bölcselet fogalmai itt nagyon is gyakorlati értelmet nyernek, Szilvi a tegnap esti, siratófalas sétánkról visszatérőben mesélte a pár évvel ezelőtti rakétatámadást, hogy a légvédelmi hangzavar hallatán az utca helyi embere magyar fővel gondolkodva érthetetlen rutinnal, szempillantás alatt fölszívódott, s mire ő maga egy csemegeboltba beesve arról érdeklődött, mi ilyenkor a teendő, konkrétan véget ért-e már az attak, a Jaffa Road újra békés arcát mutatta. Aztán a napokban olvastam a lövöldözésről a valamelyik villamosmegállóban. Gyulán ellazulva arra gondoltam, biztosan a tizenegynéhány közül az egyikben, de szembesülnöm kellett vele, hogy Jeruzsálemben egyetlen villamospálya létezik – valamelyik megállója épp a hotelablakunk alatt –, ez köti össze a Jad Vasemet a muzulmán negyeddel. És ezt is alig találtuk meg újdonsült élettársammal, Tamással. Az első éjjel némi spéttel vetettük magunkat a belvárosba induló csoportunk után, s ahogy ennek Jeruzsálemben lenni kell, főleg ha az ember magyar, és először flangál a főutcán, nem találtuk a többieket. Sebtében megállítottam egy helyit: „where can we find the tram?” Értetlenkedésére a lovak közé hajítottam a gyeplőt: „villamos! merre találjuk a villamost?” Erre egy lefékező autóra bökött. Ott ugyanez, mire a sofőr készségesen mutatta az irányt. Kár, hogy az ellenkezőt. A járművek zsongnak, a villamos minden szakasz végén békebelien kolompol, keleties diszkózenére ugrándoznak a srácok, mindenféle nyelvek mindenféle parkban, téren, utcában. Bábel, mondanám, ha nem Jeruzsálem volna. Nyár van, esti huszonnégy fokkal.

A nyitónap első attrakciója a tel-avivi egyetemen tanító Rafi Vago előadása volt. A professzor úr sok-sok idézettel, neves kutatók elméleteinek ismertetésével, s főleg összevetve a genocídium terminussal, a holokauszt kifejezés használatának jellemzőire hívta fel a figyelmet. Az előadás egyik legizgalmasabb pontja volt, amikor az Elie Wiesel által használt zsidó „uniqueness” és a „példátlan” közti fogalmi különbségre mutatott rá. A Rafi Vago rendelkezésére álló két óra a posztkommunista államok emlékezetpolitikájának kritikájával zárult. Leesett az állam: Magyarország és Izrael között a 67-es háború miatt húsz évre megszakadt a hivatalos kapcsolat. Az USA és Izrael között viszont nagyon is megmaradt, ezért ha az ötvenes vagy hatvanas években a Szovjetunió emlékezetes védelmében élő magyarok valamiért eltűnt zsidók felől érdeklődtek volna, s a ráismerés még empátiát is ébreszt bennük, azzal könnyen megbánthatták volna az újdonsült zsidó állam létét bizonyos kritikával illető Sztálint vagy Hruscsovot. Érthető a nemzetközi köntös, éppen csak a kelet-európai államok történelmi emlékezete sérült súlyosan (leszámítva Romániát, ahol holokausztnak azt nevezik, amikor német a tettes). S ha ez sérül, mert hallgatás van, ott idővel kiszabadul jármából, s tombolni kezd az ostobaság (vö. holokauszttagadás, vagy az 56-tal kapcsolatos politikai zűrzavar).

A múzeumban, amelyről azt vallják a plakátok, hogy a „zsidó emlékezet szíve és lelke”, Chava vezet körbe bennünket. Sok van, mi megrázó, de kijönni a fényre a sötétbe borult csillag-tükörteremből, amely a másfél millió gyermekáldozat előtt tiszteleg, igazán az. Chava rákérdez, mit gondolunk, mi az első kérdése a diákoknak ilyenkor. Nem, nem az, amire gondolunk. Súlyos a csoportbéli édesanyák csöndje.

És súlyos a nap záróakkordja is: a jánosházi Miron Eszter kálváriája, egy hosszú-hosszú és nagyon kemény élet színes és fekete-fehér képekben, személyesen Eszter nénitől. Nem az első túlélő, akivel találkozom, Fodor Magdával még tavaly Gyulán, az Ektomorf Holocaust-klipjéhez készítettem interjút, s ott is lebilincselt a beszélgetőtárs humora. Itt is. Meg minden egyéb. Ilyenkor az ember nem jegyzetel. Hallgatunk, megyünk bele a nagyon messzi múltba, hogy aztán csak nézzünk: akkor most mi is van.

Kiss László