Jeruzsálemi útinapló

2016. november 13.

Jad Vasem. Évekkel ezelőtt olvastam egy írótársról, aki ösztöndíjjal kutathatott az intézetben. Akkor nyugtáztam, hogy ez biztosan érdekes, de nem gondoltam arra, hogy jó volna kijutni egyszer, arra meg végképp nem, hogy ez megvalósulhat, ha mégis jó volna. Mintha tankönyvet lapozgatnék, ez a világ létezik, van, de nem valóságos. Nem nekem csinálták. Különben is, az ember hová menne Gyuláról. Eleve a kilométerek, eleve az, hogy egy másik földrész, és sok-sok eleve következett még, nem következett tehát semmi. Hanem aztán a tavalyi tanévben elvégeztem a Füstbe szállt életek című továbbképzést, melynek diplomaosztóján emlékeztettek bennünket a jeruzsálemi – nevezzük így – ösztöndíj lehetőségére. Engem nem kellett emlékeztetni, mert nem is tudtam róla. De egy erős júniusi pillanatban szembenéztem magammal, s legyűrve minden ellenkezésem, távolság, földrész, elevék, úgy döntöttem, összerakom a pályázati anyagom (nevezzük úgy: portfólió – ne nevezzük úgy). És most itt csapolom a Hotel Goldban a gyümölcshúsos narancslét, reggeli kómában hajigálom tányéromra a jobbnál jobb sajtokat, és a többiekkel együtt várom a máskülönben majdnem mindig pontos buszsofőrt az utolsó közös reggelünkön. És ülök az elképzelhetetlen Jad Vasemben – egy hétig tiszteletbeli második otthonomban –, amely az elmúlt két nap lazításakor máris elkezdett hiányozni.

Égő emlékgyertyák: Chava vezetésével a felszabadulás traumáját beszéljük át, az első generáció lehetetlen vállalkozását, a választás kegyetlenségét, merre induljak el, ki vár otthon, van-e még olyan, mihez kezdek a többiek, a múltam, az életem nélkül. Ezeket beszéljük át, és a rémálmokat, az idősek megszokhatatlan hiányát, a gyermekek túletetését, a következő generációra gyakorolt hatást, amelynek tagjai sokszor ugyanazt álmodják, mint a megsemmisítés emlékétől szabadulni képtelen szüleik. Csoportmunkánk témája épp a felszabadulás (a szóhoz oda kell képzelni az idézőjelet), óravázlatot fabrikálunk, szerintünk elég jó kérdésekkel, a berlini házra zászlót kitűző szovjet katona fotójától egy táborban meggyötört ember képén át szöveges és filmes forrásokig. Chavában pedig azt szeretjük, hogy a szerintünk elég jó kérdéseinket elég jobb kérdésekkel írja felül. Nem túlzás azt mondani, hogy ez a tanfolyam a kérdezéskultúra fejlesztéséről szól.

Első vasárnapi vendégünk Efraim Zuroff, aki a tettessé válás problémája kapcsán az elkövetők felderítéséről, felelősségre vonásáról tart lendületes előadást, magyar vonatkozásokról, buktatókról, bírósági tárgyalásokról mesél, s arról hogy nem föltétlen a náci bűnösök megtalálása az igazi kihívás, nagyobb akadályt jelenthet a politikai akarat esetleges hiánya. Aztán számít-e a meg- és elítélésben, hogy a vádlott túl van a kilencvenen. Nem kéne elfeledni: élhetnek bármeddig, ártatlan emberek gyilkosairól van szó. Mirjam Mouryc-kal már találkoztunk a héten, vele is csoportfeladatot oldunk meg, az embermentésről szól a szeminárium. Meg sem lepődöm, amikor a nekünk osztott lap fejlécén Schindler nevét látom, de azt nem tudom, hogy mért nem lepődöm meg. Megy ki belőlem az energia, és hiába lesem, hiába rágom a szöveget, nem tudok közel kerülni a figurához. A film se libling, de megfogadom, hogy hamarosan újranézem. Meg aztán sok dologra jó gondolni, arra viszont nem, hogy néhány óra múlva már odahaza vitézkedem. Alig több mint kétezer kilométer, semmiség. Állva is. A többiek jobban járnak, kevésbé elkoptatott nevekről számolnak be, Reviczky Imrééről, Fajó Erzsébetéről, kaland, menekülés, bújás és bújtatás, min múlik egy embermentő tevékenységének sikere. Jó érzés a magyar neveket látni a Világ Igaza névsorban.

Miután búcsút vesz tőlünk az intézet Európai Osztályának igazgatója, Richelle Budd Caplan, konstatálom, hogy nem csalás, nem ámítás, és még csak nem is parafrázis: hét nap van mögöttünk. Követtem, figyeltem, kicsit elfáradtam. Írtam, jegyzeteltem, és szégyellem, de egy pohár sört sem ittam meg. Azóta töröm a fejem, ez hogyan történhetett meg. És mennyi mindent nem írtam le! Mint például a lányokat. Egy ideig számoltam, akkor hetvenháromnál tartottam. Hogy ennyit, bizisten, hazahoznék házasodni. A haveroknak.

Ajándékot adunk az ajándékért. Chava és Szilvi, hű és figyelmes kísérőink. Ezek szép pillanatok, sokkal szebbek, mint a négy órától kezdődő utazgatás, busz, reptér, megint busz, újból reptér, csak belefér még egy kis busz, csak be kéne csekkolni, csak megkérdezik, miért voltam itt, magára hagytam-e a bőröndömet (isten őrizz!), volt-e bármi, van-e bármi, jó utat. Csak álldogálunk még egy kicsit, csak buszozunk még egy kicsit, csak okmányolunk még egy kicsit, jó utat. Pilledünk, beesteledik. A gép türelmetlenül morog odakint, s amikor úgy dönt, elegen vagyunk a fedélzeten, megmoccan. Végiggördül a pályán, kanyarokat vesz, de egyenletes a sebessége, semmi kapkodás. Majd, mint aki meggondolta magát, váratlanul megáll. De csak egy másodpercre. Mert utána aztán tényleg nekilódul.

Emelkedünk. Folyosói helyem van, hátradőlök, pihenek. Kicsit talán alszom is.

Bele a sűrű európai éjszakába. Odalent parázslanak a nagyvárosok.

Kiss László