2016. november 11.
Megint az oroszok: Medvegyev ma annyira meglátogatta a Jad Vasemet, hogy a környékére se mehettünk. Bele kellett törődnünk, hogy Tamar Machadónak a zsidó zenéről szóló előadása be nem látható időre eltolódik, de szerencsére nem maradtunk muzsika nélkül.
A délelőtt egyelőre még a túráé. Igazi stand-up comedysre akadunk, Szalai Viktor az idegenvezetőnk. Viktor egyik céljának a mítoszok megtisztítását, történelmi szempontú elmesélését tarthatja, mert következetesen elvégzi ezt a munkát. Minden másképpen van. Egyébként remek srác, nagyon fölkészült, profi rétor, árad belőle a bibliai múlt, a keresztes hadjáratok korának valamennyi története, és ha szükséges, a huszadik századi nagy izraeli-palesztin összecsapásokra is kitér. Röpködnek a nevek, Dávid és Absalom, Heródes és Heródes, Jézus és a tanítványok, Mária, Ilona, és mind, akinek az emlékét csak felidézni lehet. Az Aranykaputól a Getsemáné kertet érintve, a muzulmán negyeden át a Szent Sír-templomig vezet az út. Ebben a közegben még látványosabb a vallási sokszínűség, beleszaladunk egy katolikus misébe, néhány méterrel arrébb ortodox papok végzik a szertartást, másutt ferencesek tűnnek föl, a sikátorokban arab kereskedők srófolják lejjebb az árakat, egy távol-keleti keresztény csoport pedig szabályosan végigjárja a Via Dolorosát. Ezt tesszük mi is, azzal a jelentős különbséggel, hogy ők nagyon konkrétan cipelik a keresztet, és közben keservesen fohászkodnak. Vonul a menet, s látja azt, amit szerda hajnalban naiv módon nem ide képzeltem, a Golgotát. Szóval hogy itt van, ő az. Közelében a hely, ahonnan az örmény keresztények szerint Mária siratta szenvedő fiát, világnak világa. Odaállok. Karnyújtásnyira tőlem Krisztus sírja, üvegkalickában pedig a Golgota egy darabja, rajta a szent vér nyomával. Ha kicsit nem figyel, könnyen kótyagossá válik az ember.
Délután indult a sabbat, ami az utcai zaj fokozatos elhalásával járt együtt, tényleg mintha a kétkazettás magnón tekernénk lefelé a volumét, egyre-másra tünedeztek el a helyiek, zártak be a boltok. Sabbatkor huszonnégy órára megszűnik a tömegközlekedés, alig jár autó az utakon, és egyre több talpig beöltözött vagy csak kicsit beöltözött, de mindenképpen fejfedős zsidó férfiú és szépséges zsidó lány iparkodik valahová. Zsinagógába. A gyülekező helyet cifrán bútorozott templomnak képzeltem, ehhez képest egy lakótelepi iskolaépülethez sétáltunk el, melynek terme olyan volt, mint egy nagyobb könyvtár- vagy tanulószoba. Nem lévén kipánk, tanácstalanul ácsorogtunk az aulában, mire egy szemfüles srác már hozta is a tökfödőt, amikor meg igazi kívülállókként beálltunk hátra a könyvespolcokhoz, hogy na, lássuk, azonnal székeket hoztak be s hellyel kínáltak minket. Mivel lányok és fiúk külön szólítják Adonájt, Chava a csoport szétválása előtt betanított bennünket, ne akarjuk görcsösen utánozni a szertartáson résztvevőket, ugyanakkor cselekedjünk, ahogy jónak látjuk, jöjjünk ki, amikor nekünk tetszik, szóval csak természetesen. Ám ha valami oknál fogva táncra perdül a közösség, és bennünket is bevonnának, ne habozzunk, ropjuk bátran mi is. Feledhetetlen élménnyel gazdagodott a keresztény szem és fül. Ez az ünnep láthatóan több egy hagyományosan értett szertartásnál, gyakorlatilag az Úr óvó tekintetétől övezett nagy egymásra találásba csöppentünk, ahol egyesek csüggtek a sokat mosolygó, láthatóan szórakoztató történeteket mesélő rabbi ajkán, mások előre-hátra dőlve, a gondolat és a nyelv ritmusára a Könyvet olvasták, de olyat is láttunk, aki pacsizott és csevegett a rég nem látott haverral, vagy békésen szunyókált a bejárat melletti széken, szakálla a mellén. És olyan remek zene volt, olyan táncos ritmus, hogy járt a lábam, a sabbatolók pedig a Quimby taktusait idéző lendülettel verték az asztalt, és énekeltek mind hangosabban, hogy aztán váratlan elcsendesedjenek, s magukban mormolják a Tan szövegét. Majd újra ének, újra zene következett, egymást átkarolva dülöngéltek és dicsérték az Urat. Mire fölocsúdtam, az én vállamat is megragadta egy barátságos srác, úgyhogy most már azt is elmondhatom: dülöngéltem Izraelben. Amikor megérkezésünk vasárnap estéjén elzarándokoltunk a Siratófalhoz, föltűnt, Jeruzsálemben mennyire természetes megvallani a hitet, akár az utcán, akár a kisboltban, akár a Falnál. Megy az ortodox, és mormol, énekelget magában. A Siratófalnál összegyűlt zsidók hullámzó kántálása pedig beszippantja a kíváncsiskodót, legalább fél óráig nem bírtam elmozdulni, és még csak azt sem mondhatom, hogy alkalmi kipámban, kapucnis felsőmben komikusan festhettem, ugyanis itt senki sem komikus, mindenki százféle, és olyan, amilyen. (Az a vasárnapi egy nagyon sűrű este volt, hiszen először botlottunk bele Dávid tornyába és a római emlékekbe, először mentünk át a Jaffa-kapun, a Falon túl pedig ott ragyog, ott basáskodik a káprázatos Sziklamecset, látni a Siratófalhoz vezető lépcsőkről – a muzulmán templomba sajnos nem jutottunk el, de fogom látni testközelből, kinek esküdjek meg rá). Ami a zsinagógát illeti, táncra végül nem került sor, noha a gyülekezeti tagok körbevonulgattak a teremben – idehaza úgy mondanánk: vonatoztak –, a szálláson elfogyasztott sabbat-vacsoránk viszont emlékezetesre sikerült, gyertyagyújtással, borkóstolással és kalácstöréssel.
Az esti lófrálás ezúttal kimarad, üresek az utcák, karácsonyi a csönd. Vasárnap indul újra a hét, de nem az élet. Az most zajlik csak igazán.
Kiss László
