(KÖNYVHÉT UTÁN…)
Ilyenkor, nyár közepén, évről-évre félszáz dedikált könyv tornyosul az asztalomon.
Én pedig nekiveselkedem, és végigolvasom mind az ötvenet. Ebből áll számomra a nyaralás. Odaát, a trópuson írom majd tovább a penzumomat.
Azt, hogy ez nem volt mindig így, fölösleges mondanom. Valamikor én is éltem. De ma már csak ebből a félszáz könyvheti kiadványból szerzem a tapasztalataimat.
1.
Lássuk hát! Itt van mindjárt Legát Tibor Buszos könyve, a Jószöveg Műhely kiadása, Széki Dezső sofőr fotóival. Ebben a díszes albumban helyet kap a múlt század elején megjelenő hosszú orrú, emeletes ősbusztól kezdve a budapesti autóbusz közlekedés megannyi szereplője. Gyerekkorom legnagyobb élménye volt, ha a vezetőfülke melletti ülésen utazva figyelhettem a kormánykerékkel birkózó sofőrt és az előttünk kanyargó utat. Azt, hogy ezeket a pöfögő masinákat Harcsáknak becézték, csak Legát Tibor könyvéből tudom.
Azután ez a másik makacs emlék. Valamikor a harmincas évek végén nagyapám kivitt németprónai Wolff Károly polgármester villája elé, és megmutatta, hogyan kell átkelni ezen a mi utcánknál szélesebb, forgalmas műúton.
– Először jobbra nézel – mondta –, majd balra!
Rövid idő múlva másodszor is kivitt a Wolff Károly út sarkára az öregúr:
– Először balra! – mondta, mert időközben bevezették a jobboldali közlekedést. Megtanulhattam, hogy a nagyvilág törvényei változékonyak.
A kalauz bácsik azokban a boldog békeidőkben még lógó bajuszos vidékiek voltak. Leadogatták az utasok pakkját, és felsegítették az idősebbeket, mielőtt elcsengették a kocsikat.
Sokáig kalauz szerettem volna lenni én is. Ez volt az egyetlen gyerekkori álmom, ami valóra vált, amikor a világháború után nem vették fel egyetemre a hozzám hasonló polgári ivadékokat. Három éven át viseltem az autóbuszüzem kék parolis egyenruháját, amire 1956 őszén már felvarrták a második ezüstcsillagot.
A réges-régi Rábák után dolgoztam a pehelykönnyű nájlonbuszokon, és a modern technika vívmányának tartott Ikarusz 60-ason. Mindezeket felsorolja Legát Tibor könyve is. A Buszos könyv kétszáz oldalas albumából csak a folklórt hiányolom. Mindazt, amit csak alulnézetből ismerhet meg az ember, és ami – ergo – nem szerepel a brigádnaplók bejegyzéseiben.
*
Persze a fülkéjébe zárt sofőr számára nem leányálom a napi tízórás utazás. Az utastér azonban egészen más világ volt. Emberarcú, et pour cause! kalandokban bővelkedő.
Minden járaton más és más nép utazott, mások a budaörsi negyvenesen, a tizenötös belvárosi vonalán, vagy az óbudai hatoson. A hegyi járatoknak törzsközönségük volt, a belvárosban lépten-nyomon híres emberekkel találkozott a kalauz. Rodolfo, a világhírű bűvész például az én tenyeremből is eltüntette az alumínium forintosokat.
Mókás fickók a klajzik között is akadtak. Voltak, akik már a Clark Ádám téren bemondták, hogy „Tessék lehajolni, jön az alagút!”, vagy akik estéről-estére közölték, hogy nem megy át Pestre a járat, mert már betolták az alagútba a Lánchidat.
Mások még némi politikai színt is adtak a bemondásaiknak. Például volt, aki következetesen Erzsébet térnek hívta az Engels teret, és ezért a bámulatos merészségéért az utasoktól savanyúcukorkát kapott.
A sofőrök törzsgárdája régi munkásokból állt, akiknek akkoriban még telkük volt a város peremén. Egy talpalatnyi föld, ahonnan tavasztól őszig nagy cekkerben hordták a paradicsomot. De az ötvenes években már köztük is megjelentek a világháborús vadászpilóták, a kettes vonalán például gróf Széchenyi György – Bánó Iván földbirtokos váltótársaként dolgozott.
A kalauzok ritkán voltak igazi munkásemberek. Kiöregedett sorsjegyárusok, lecsúszott, kétes egzisztenciák vették át a bajuszos, vidéki jegykezelők helyét. Az én környezetemben volt báró Szendy Arisztid, akiből később Párizsban lett ékszerész, Jambalaya, egy kövér cigánygyerek, és hát persze a Conti utcai lányok, akik ideig-óráig olcsó (és szexi) munkaerővel látták el a Fővárosi Autóbuszüzemet.
*
Ezekből az „osztályidegenekből” kellett szocialista brigádokat alakítani. A hálátlan szerepre kultúrfelelősünk, az áldott emlékű Gossler Jenő bácsi vállalkozott. Nem volt könnyű dolga. A kettes szedett-vedett társasága például kikötötte, hogy „deklasszált brigád” néven fognak indulni a munkaversenyen. Jenő bácsinak köszönhető, hogy „Széchenyi Lánchíd brigád” néven került bejegyzésre a csapat. Végül is a Lánchídon jártunk, és egy illusztris pilótánk nevét viseltük az akkoriban divatos „Április 4.”, vagy „November 7.” helyett.
Folytathatnám. De hát számomra valahol itt a lényeg. Az utastér költészetében, amiről egy vállalat- vagy egy buszvezető keveset tudott.
Legát Tibor szép albumának más érdemei vannak. A Buszos könyv nemcsak egy közlekedési eszköznek, hanem egy egész kornak emléket állított. Vajon mikor kerülnek sorra az Ikaruszok kortársai, a „negyvenhatos sárga villamosok”?
Addig is, ahogy indítónk, Matejka bácsi dixit, a lényeg az, hogy sok pénz legyen a zsebünkben, és hogy autón járjanak a hozzánk hasonló szegény emberek. Ezt a kettős célkitűzést pedig megvalósították a régi idők kalauzai.
Ferdinandy György
Megjelent a Tiszatáj 2013/7. számában
