(Ünnep mindenkinek…)
A francia könyvkiadók tavaszi tárlata a Salon du Livre, ahol az idén, március 14-e és 19-e között háromezer író találkozott olvasóival. A kiadók egymás számára csupán egyetlen napot tartottak fenn: a rendezvények mindenekelőtt író és olvasó találkozását szolgálták. Az olvasók kihasználták a lehetőségeket: a Porte de Versailles-t több mint százezer érdeklődő kereste fel.
A díszvendég Izrael volt, erre már kint a téren figyelmeztettek az egyébként békésen tüntető palesztinok. A bombariadó miatt a bejáratnál megmotozták a látogatókat. Az írókat – akik ugye, ki-bejárnak – napjában többször is. De az ilyen apró kellemetlenség ma már mindennapos.
A francia könyv a jelek szerint jól érzi magát. Az első kiadások ára tíz és húsz euró között mozog, ebből harminchárom százalék az árusé, és nyolc-tíz százalék az író honoráriuma. A színvonalas irodalom példányszáma három-ötezer, a lektűré, a bestselleré ennél természetesen sokkal magasabb. A két műfaj nem keveredik, a más világrészeken észlelhető ízlésbeli elbizonytalanodást nem tapasztaltam párizsi tartózkodásom alatt.
A véletlen úgy hozta, hogy tavaly megfordultam az Újvilágban is, a Dominikai Köztársaság Nemzetközi Könyvhetén. Festői volt és megkapó. A délelőtti órákban iskolák, diákcsoportok látogatták a kiadók standjait. Könyvre csak ritkán tellett nekik, a gyerekek jobb híján kockás füzetekbe gyűjtögették az autogramokat. A vásárlóközönség munkaidő után, az esti órákban érkezett. A belépés ingyenes volt (Párizsban is csak kevesen fizették ki a hivatalos hét eurós belépődíjat), naplemente után a rögtönzött színpadokon egymást követték a felolvasások és a zenekarok. Ezen az apró és koldusszegény karibi szigeten, ahol ezer példányban adják ki az elsőkönyveseket, a prózát és a verseket, a látogatók száma a rendezők szerint elérte a párizsi szalonét.
Most – alig hat héttel a Könyvfesztivál után – kezdődik nálunk is az Ünnepi Könyvhét. Aki az előbbiek tapasztalatával felkeresi ezt a másik magyar könyvszemlét, számtalan összehasonlítást tehet. Nekem hirtelen az jut eszembe, hogy mennyire a pénz került a mi rendezvényeink középpontjába. A pénz, vagy a pénz hiánya – a kettő majdnem ugyanaz. Nem tudunk önfeledten örülni, mint a dominikai szegények, sem tartalmas emberi kapcsolatokat létrehozni, mint a Szajna-parti gazdagok.
Ilyenkor, az Ünnepi Könyvhét megnyitóján, az ember évről évre mégis reménykedik. Hogy miben? Például abban, hogy egyszer kikerül a mai hullámvölgyből a magyar könyvkiadás. Hogy a mázsás bestsellerek árnyékában nem pusztul el, új erőre kap a színvonalas irodalom. Hogy a könyv újra a szellem terméke lesz, és nem csak áru. A 79. Ünnepi Könyvhét pedig ünnep, mindenkinek: írónak, olvasóknak, a könyvszakma munkásainak egyaránt.
(Életben tartani…)
„Itt, a trópuson egyetlen állandó van: az emlékezés. És egyetlen esemény, ha levelet kapok.” Valamelyik karcolatomban írtam le ezt a két csüggedt mondatot. Mert hát „muszka földre lassan jár a posta”: ritka esemény volt, ha hírt kapott a nagyvilágból az ember lent, a trópuson.
Márpedig mi, a világban szétszóródott ’56-os írópalánták, levelezés útján tartottuk egymással a kapcsolatot. Az emigráció két nagy öregje, Határ Győző és Cs. Szabó episztolák ezreivel tartották bennünk a lelket. Győző dicsért, Laci bácsi biztatott. És hát ott volt mellettük Czigány, mint mondtuk volt: Kazinczy Lóránt, az ifjú pályatárs, aki fáradhatatlanul szervezte azt a furcsa képződményt, amit ma úgy hívunk: nyugati magyar irodalom.
Az aprócska haza azonban ezekben az első, keserves évtizedekben – néma maradt. Nem vette tudomásul, hogy – ha tetszik, ha nem! – irodalmunknak támadt egy ötödik sípja Nyugaton. Pedig ez a visszhang lett volna egy kezdő író számára a legfontosabb. Legfőképpen azoknak, akik – mint jómagam is – nem győztük hangoztatni, hogy csak a honi mércét tekintjük mérvadónak, és hogy amit művelünk, nem „emigráns-irodalom”.
Ilyen körülmények között kezdtek közkézen forogni a Szegeden postázott – ma már irodalomtörténeti kuriózumnak számító – Ilia Mihály szignálta képeslapok. Nem levelek voltak, inkább csak rövid híradások. Tudatták velünk, hogy van olvasónk az aprócska hazában, hogy számon tart és figyel ránk az Óhaza.
Levelező cím nem állt ezeken az illegális üzeneteken. Nem vártak választ, éppen ez volt az, ami bizalmat ébresztett a feladó iránt.
Aki időről-időre hasznos apróságokra is felhívta a figyelmet. Például arra, ha honi betűvetők kisajátítottak, a maguk neve alatt közöltek nyugati szöveget. Ilyen értelemben a képviselőnk volt odaát, a szkipetárok földjén, ahová mi nem kaptunk belépőjegyet.
Határ Győző és Csé túlélni segítettek, átlábalni egy nehéz, embertelen korszakon. Később, amikor lassan, fokozatosan kialakult az Óhazával a kapcsolat, nem játszották tovább ezt a költséges, és munkaigényes szerepet.
Ilia Mihály képeslapjait azonban továbbra is hozza a posta. A Tanár Úr nem katasztrófa-ember. Nem hagyja el azokat, akiket örökbe fogadott. Intézmény ő, olyan magányos hivatal, amivel, tudtommal, nem dicsekedhet egyetlen irodalom sem.
Intézmény? Inkább úgy mondom: nagyszerű ember. Kemény és tiszta, mint az arkangyalok.
Ferdinandy György
Megjelent a Tiszatáj 2013/7. számában
