Idő van

Tegyük fel, hogy egy kissé álmos, de tiszta reggelen az állomás felé baktatsz, pedig sietősre kéne fognod, hiszen újra későn ébredtél, ami önmagában nem baj, a baj az, hogy később is keltél ki az ágyból, mint szokásod, s így a frissítő zuhanyozáson túl a könnyű reggeliről is le kellett mondjál, a gyomrod korog, a slendriánul válladra vetett táska ütemesen csapkodja oldalad, így szeded a lábadat, mert az idő nem vár, az idő, gondolod magadban, nem az a simulékony jószág, s közben megint az jut eszedbe, micsoda könnyelműség, továbbmész: micsoda felelőtlenség részedről a tanításnak ez a pökhendi alábecsülése, hogy bár még csak negyed tízre jár, százhúsz kilométerrel odébb három órán belül kezdetét veszi az irodalomóra, a te irodalomórád, mindössze három óra és, pörgeted magadban, százhúsz kilométer, te itt, ő ott, léteznek kisebbfajta csodák, mint például a szerelem, szép, ízes mondat, mosolyognál, de az idő, gondolod karórádra pillantva, nem az a várós fajta, belehúzol, és közben füledre tapasztod a telefont, úgy beszéled át a közelgő osztálykirándulás legapróbb részleteit is a tóparti hostel tulajdonosával, kinőtt pulóvered alatt azonnal átázik a szűk póló, ahogy kiérsz a fényre a lakótelep mellett, a főúton suhannak az autók, a tévétorony óriás gombája komoran, fegyelmezetten engedi lecsúszni az árnyékot magáról, a jelzőlámpák alatt kamionok dübörögnek, és épp a gyalogátkelőre lépnél, amikor megüti füled a sziréna sivítása, előzékenyen megtorpansz, de nincs miért megállnod, a túlsó oldali házak elnyelik a hangot, mielőtt azonban végleg elhalna, egy pillanatra újra felharsan, ahogy a jármű fölbukkan az épületek között, a tulajdonos a rendről prédikál, hogy cigarettázni csak a kijelölt helyen, a nyaraló aljában kialakítottak egy kis teraszt, na ott, az a társas élet helye, átkelsz a zebrán, perceken belül fél tíz, perceken belül útnak indul a vonat, az egykori orosz metrószerelvény, jobban mondva, már úton van, hiszen nem a nagyállomáson szállsz fel, hanem a közelebb eső kispályaudvaron, neked, gondolkodsz el, a kicsi is megfelel, neked, helyeselsz magadnak, amin nem lehet nem mosolyogni, nem kenyered a nagyzolás, volt a múltkor egy osztály, vág közbe a tulaj, azok nem ittak, úgy fogalmaz, képzeld el, nem volt alkoholizálás meg ilyesmi, célszerű ezekre a dolgokra ügyelni, figyelmeztet, s te, miután zsebre csúsztatod a készüléket, azon töprengsz, melyik verssel érdemes kezdeni, hogy a szabad-e Dévénynél betörnöm, vagy amelyikben új vizeken jár, esetleg egyből a szerelmi líra, ez a csókos, nyári szünet előtti tragikus dulakodás, ezt pörgeted magadban, megy odabent a vita, amikor a pályaudvar melletti bevásárlóközponthoz érve arra leszel figyelmes, hogy a parkolóövezetben éppen, nem jut eszedbe jobb vagy egyszerűbb szó, mentenek, hogy az üres tér hozzád közelebbi, de innen, ahol épp haladsz, helyesebben ebben a pillanatban váratlanul és öntudatlanul kissé lassítasz, még mindig elég távoli sávjában, a bevásárlókocsik tárolójának plexi boltíve előtt valaki fekszik, s hogy a fölé magasodó mentőautó árnyékában, a szívet ért erőteljes nyomások ritmusára a lába, de ahogy lassulás közben figyelmesebben szemügyre veheted, a felsőteste is meg-megrándul, hosszú, elnyújtott kürtszó jelzi a járat érkezését, a kanyarban lehet, nem közel, de messze sem, újból nekilódulsz, szaporázod a lépteid, följebb került a nap, sárga fénye elönti a tágas parkolóteret, elillan a reggeli hűvös, mostanában már valahogy kényelmesebb a város, ha így, alkalomszerűn is, de belaktad, a jegyed megvan, retúr, mindig retúr, nincs idő haszontalanságokkal törődni, ahogy ráfordulsz a pályaudvarhoz vezető keskeny járdára, a hordágy takarásából néhány pillanatra még látható a láb, ahogy ütemesen az asztalhoz verődik, a cipő, a szürke pantalló, a mentőautó vezetője mellett színes ruhás asszony, igyekezned kell, idő van, a lassítás csikorgó hangja, a kettes vágányon kocsik zörögnek, a pályaudvaron túli felüljárón követhetetlen tempójú forgalom, keresztülvágsz a restin, nem fér bele a kávé, hosszú kávét innál, kevés tejjel, több cukorral, az apád is lehetne, harsog ki egy történetből a zsíros hajú részeg, és mellporozza a haverját, aki rekedten röhög, nem lehet megállapítani az életkorát, harmincéves, ötven, azt lehet megállapítani, hogy fél tíz lesz, és egészen pontosan másfél perc múlva lesz fél tíz, egy kisunoka, mintha a strandon játszana, guggol a peronon, kavicsokat hajigál a megugró galambok közé, néhány pillanat múlva az ellenkező irányból érkező járműről leszáll nagyapa, és a nyakába veszi a lurkót, már a vonaton ülsz, amikor döntesz, Új vizeken járok, célszerű a végéről kezdeni, s amikor felfigyelsz, újból, a sziréna biztató sivalkodására, távolodó zaj, másodpercről másodpercre veszít az erejéből, nagyot rándul a szerelvény, mintha keserves erőfeszítésébe kerülne a folytatás, az újbóli nekirugaszkodás, de megvan, elindultatok, odakinn, akár egy versben, a fák intenek nekünk, osztálykirándulás, zsebpénz, melegítő, el ne felejtsd, el ne felejtsd.

Kiss László