Olyan jól megbeszéltük a dolgokat. Az embernek ilyenkor az az érzése, hogy minden rendben. Mégis van valami értelme a munkának, egyeztetésnek. Az épület állni fog, ott, ahová terveztük, és úgy fest majd a városban, hogy az arra járók megcsodálják. Mondják majd: ez igen. Mondják: nahát, mennyire ideillő. És nem mondják: ki volt az a dilettáns. Vagy azt: ezt meg hogy képzelték azok, ott fenn.
Aztán a sikeres értekezlet után máshová nem is mehettünk, mint a szokásos helyünkre. Hat lépcső lefelé és legalább annyi felfelé, nyugtáztuk egymásnak, miközben fejünket, feleslegesen bár, mégis kissé meghajtva leereszkedtünk a Szuterénbe. Mert így hívják azt a helyet, ahová a jól és rosszul végzett, a befejezett és félbemaradt, valamint a rendkívüli és rendes napok után besüllyedünk néhány sörre.
Le se tegyed, Imikém, egyből a kézbe. Ajakra, magyar, fenékig. Kutya, macska nyalja, férfiember issza. Srácok még egy kört, aztán gyerünk, mert otthon gond lesz. Jön a kör a kerek tálcán, nyúlnak érte a férfikezek. Akkor ezt most kire. Lacibára, kire másra. Legördülnek a sörök, kifelé mindenki a pultra teszi a pénzt, kicsit hosszabban, de nem túlzóan. Legalább hat felfelé, már az utcán vannak. Nem nézünk be Lacibához?, az a negyed óra séta még jól is esik. A társaság elindul, néhány vicc, röhögés, s már oda is érnek.
Lacibá, az öreg mester úgy tanította őket annak idején, mintha saját fiai lettek volna. Az öreg alig házasodott, egy baleset miatt elveszítette feleségét. Azóta se nősült újra. A fiúk szerették, nyers modorát, szigorát. Féltek is tőle eleinte, de az iskola végére már értették az öreget. Most a másodikon feküdt a kórházban. Csak a fiúk látogatták.
Az ágyához érve szokott sorrendben nyújtogatták neki kezüket kézfogásra. Az öreg enyhe szorítással viszonozta, szinte csak éppen beletette az erős kezekbe a sajátját. Mielőtt az utolsóval is kezet fogott volna, erős köhögés kezdte rázni. Máskor is volt már így, tüdős az öreg, tudták. A lesoványodott testet csak úgy dobálta a hörgő köhögés. Hívták a nővért, félreálltak. Na, Lacibá, nehogymá! Az öreg szeme kidülledten. Lacibá, várjon már, na, ne csinálja! Dehát… Nővérke, orvost, még meg talál halni! Az öreget futva tolták ki a kórteremből, át a kezelőbe. A fiúknak kint kellett maradnia.
Most kellene rágyújtani, de egyik sem mozdult a folyosóról. Akkor most mi lesz, kérdezték, csak a tekintetükkel. Nem jó sem állni, sem ülni, sem a falnak támaszkodni, se hallgatni, se beszélni, se sóhajtani, semmi se jó. Mi lesz már?
Az orvos úgy lépett ki a kezelő ajtaján, hogy mindjárt balra fordult és el is sietett. A nővér utána, szinte szaladva. Aztán az ágyat tolta a beteghordó. A fiúk a falig hátráltak, hogy el lehessen fordulni az ággyal. Nem arra, ebben a kórteremben van, mondták a fiúnak. Az csak megingatta a fejét, és az öreget a másik irányba tolta.
Döbbenet az arcokon. Az egyikük mintha utána nyúlt volna, de már nem érthette el. Szemükkel kísérték, amíg be nem fordult vele a beteghordó. Az ággyal, benne az öreggel, Lacibával. A tanácstalan csöndbe beszűrődött a dóm harangjának hangja.
Máté-Tóth András
