Az ember mindig választani kényszerül. A gázszámlát fizeti be, vagy a villanyt. Csokoládéfagylaltot vesz, vagy vaníliát. Esetleg sós pisztáciát. Az argentinoknak szurkol vagy a franciáknak. Akkor is választunk, amikor mákos vagy diós bejgliért nyúlunk. Ha ilyen is, olyan is van a tepsiben, tálcán, tányéron, az egyik hamarább elfogy. Az, amelyiket a család jobban szeret. Így volt ez tavaly is. És tavalyelőtt. És azelőtt is. Nálunk a mákos a kelendőbb. Az fogy el előbb. A diós meg megmarad. Pontosabban az tart tovább, de végül azt is megesszük.
Már gyerekkoromban felmerült bennem, miért kell ragaszkodni a fifti-fifti kvótához. Na jó, akkoriban nemigen szerepelt a szókincsemben a kvóta szó, később került bele, már nem tudom, mikor, de emlékszem, pöröltem anyámmal, nagyanyámmal, miért nem sütnek több mákos bejglit. Ám ők ragaszkodtak a szokáshoz, hagyományhoz, mindegy, minek nevezzük. Végül is a kvótához. Két rúd mákos, két rúd diós. Nem akarok gasztronómiai mélységekben elmerülni, de ahogy visszapörgetem, a dióssal kapcsolatos fenntartásaimnak a mazsola lehetett az oka. Azt sokáig nem szerettem. De akkor miért nem könyörögtem ki, hogy anélkül csinálják? És most, hogy a mazsolával megbarátkoztam, miért nem szeretem a diósat? Vagy csak megszokásból állítom, hogy a mákosat szeretem? Mindegy, a lényeg, hogy gyerekkoromban a mákosat faltam, s az hamar elfogyott.
Micsoda elégtétel volt, amikor évekkel később Kosztolányinál olvastam, hogy ő hasonlóan lázadt a diós ellen, s ő sem tudta megértetni az igazát. Az anyák, a háziasszonyok szigorúan ragaszkodnak a bejglifajták egyenlőségéhez. Fiaim is a mákosra esküsznek, csak a feleségem diópárti. Ennek ellenére: kettő-kettő. Hiába érvelek, s hozom fel Kosztolányit is. Hiába.
És most karácsony előtt… Van az a műsor a közszolgálati rádióban, hogy Szellem a fazékból. Néha hallgatom, mert jó. Ételtörténetek, hagyományos receptek irodalmi szószban. Vagy feltéttel. De most nem én hallgattam, hanem a feleségem, s egyszer csak kissé fölényesen újságolja, hogy mindent rosszul tudok. Kosztolányi nem a mákos bejglit szerette, hanem a diósat. Épp az előbb olvasták fel a kérdéses részletet. Az nem lehet! Biztosan félreértetted! Vagy egyszerűen fake news. Más a szerkesztő ízlése, kicserélte a mákosat diósra, és viszont. Miért ne tehette volna? Ilyesmivel van teli a sajtó. Mindenki azt mond, amit akar. Amit az ízlése, az érdeke diktál. Legyen szó politikáról, háborúról, gazdaságról, oktatás- vagy egészégügyről. Fociról. A tények, a valóság már senkit nem érdekel. Mindenki elvan a maga kis buborékjában. Képes elhinni a legnagyobb hülyeséget, amit hall.
Megfordul a fejemben, hogy esetleg Kosztolányi valamelyik írásában egyik teremtett figurája teremtett szájába adta, hogy a diós bejgli a jobb. Elvégre szeretett játszani, alakoskodni. Olykor dezinformálni. De az ilyesmi nem hazugság. Komédia csak, szerep. Semmi köze ahhoz az álhírözönhöz, amelybe manapság szinte belefulladunk.
Bejglikérdésben egyértelműen az az igazság, amit úgy negyven éve olvashattam nála. Hogy ő a mákosat. Különben is, rá kell nézni a fényképeire, ahogy huncutul belemosolyog a fotóaparátba. Mondhatni: mákonyos tekintettel. Mák. Van is ilyen kötete. Az egyik versben arról ír, hogy az ópium volt az első ideálja. Persze, hogy a szerző meg a lírai én… Na most képzeljük el, hogy Dió címen jelentet meg kötetet. Elgondolhatatlan.
A polcaimon lévő könyvekből nem tudom előbányászi a kérdéses tárcát, és az interneten is ügyetlenül kereshetek a szövegre, így titokban visszahallgatom a műsort. És tényleg! Lehet, hogy Kosztolányi mégiscsak a diósat szerette? Még meg is indokolta: a mákos az a tövis, ami nélkül nincs rózsa. A francba!
Gyorsan szavazást hirdetek az általam otthonosan használt közösségi oldalon, s az a szörnyűség derül ki, hogy diós bejgli hívei legalább olyan számosan vannak, mint a mákoséi. És tán még többen azok, akiknek mindegy. Mindegy, hogy diós vagy mákos. Mert szeretik egyiket is, másikat is. Sőt! Valaki egyenesen azt állítja, hogy az ő édesanyja kakaósat is szokott sütni, s neki az a kedvence.
Sebaj! Mindegy nekem, ki mit szeret, ezen nem fogunk összeveszni, nem politika ez. Aki a diósra esküszik, legalább nem eszi el előlem a mákosat, ha véletlenül egy karácsonyi társaságba kerülnénk.
De ha már a régi bejglik körül csapongnak az emlékeim, még valamit le kell írnom. Most jöttem rá, hogy gyerekkoromban nem is sütöttünk bejglit. Vagy ha mégis, az nem olyan volt, mint ami most erről a szóról eszünkbe jut. Kunhegyesi ismerősöm írta egy bejglis posztra reagálva, hogy náluk sose hívták bejglinek a karácsonyi mákos vagy diós tekercset, hanem hajtott kalácsnak, és kelt tésztából csinálták. Igen, a tészta. Az más volt. Az is meg tudott repedni sütéskor, de más volt az állaga, mint amit a feleségem süt, vagy mint amilyen a pékségekben kapható. Kicsit ahhoz hasonlított, amit péntekenként adtak az iskolai menzákon a bab- vagy gulyásleves után a hetvenes-nyolcvanas években. (Ez talán nemzedéki hasonlat, de az is lehet, hogy a világ és a menzák nem változnak túl gyorsan.)
Szóval furcsa dolog a valóság! Vagy amit annak hiszünk. Mindegy is. Legyen bejgli vagy hajtott kalács, én mindenesetre a mákosat szeretem.
Jut eszembe, Kosztolányi is a mákosat szerette.
