Ismerőseim gyakran panaszkodnak, hogy teljesen tanácstalanok, az internet, a média hamis hírek özönével árasztja el őket, nem tudják, hol lehet megtalálni azokat, akik az igazat állítják. Jelentős probléma. Statisztikák szerint ötmilliárd ember rendelkezik valamiféle kompjúterrel és kb. hatmilliárd mobiltelefonnal, ami szintén a hamis hírek terjesztője lehet.
Az állatok számára is roppant fontos a környezetről szóló információ. A ragadozóknak a prédáról kéne minél többet tudni, hol sétál vagy lapul valaki, akit el lehet majd kapni. Akire vadásznak, az állandóan ideges, fülel, tekintget, érdekli, mit művelnek a ragadozók. Csoportban élőknek könnyebb, megoszthatják az információt. Megfigyelték, hogy verébcsapatok, ha eleséget szolgáltató területre szállnak le, megosztják a feladatokat. A legéhesebb egyedek gyorsan falni kezdenek, nem nagyon figyelnek a környezetre, csak akkor rebbennek fel, amikor a csapat egésze felszállni kényszerül. Aki nem annyira éhes, az figyeli a környéket és a legkisebb gyanú esetén is figyelmeztető jelet ad a csapatnak. Amikor az éhesek ettek már valamennyit cserélnek, ők veszik át a szolgálatot, és a korábbi őrök kereshetik az eleséget. Kiváló megoldás, az éberség és a begy töltöttsége közötti egyensúly szabályozza az információszerzést. Egy-egy egyednek sokkal kevesebb időt, energiát kell fordítani a figyelésre, mint mondjuk egy magányos példánynak.
Az ember ősei jó pár millió éve társas életet választottak, ami nagy segítség az információszerzésben.
Megfigyelték, hogy bármelyik kultúrában is él valaki, bármivel is foglalkozik éppen, időnként felveti a fejét és körbetekint. Ez afféle öröklött mozgásmintázat, ha nagyobb csapat, néhány tíz ember tartózkodik együtt, szinte lehetetlen úgy megközelíteni őket, hogy az időnként felpillantgatókból valaki azt ne vegye észre. Ez persze csak a legfontosabb biológiailag megalapozott információszerzésünk. A kultúrák megjelenésével az ember alapvető tulajdonsága lett, hogy minden információt igyekszik társaival megosztani. Nemcsak a fontosakat, a ragadozók, vagy a megszerezhető prédával kapcsolatosakat, hanem minden olyan történést, gondolatot, ami a mindennapi életben előfordult. Az afrikai busmanok tanulmányozása során derült ki, hogy bár nagyon szegény sivatagos területen élnek, élelemszerzésre heti két napnál többet nem fordítanak, a legtöbb időt beszélgetéssel töltik. Mit álmodtak, éppen mire gondolnak, mi a véleményük, kommentálják, éppen mi történik. A hasznos információ sokszor megfordul a csoport tagjai között, kiigazíthatják, pontosíthatják, megerősíthetik, esetleg elvethetik, ha úgy gondolják. A sok beszélgetés eredményeképpen nem egy-egy személy áll szemben az egész vad világgal, hanem az egész csoport, 20-30 felnőtt és számtalan gyerek használja a megosztott, ellenőrzött információt a boldogulására. Az információ sokszor lehet téves, pontatlan, de az idővel kiderül és helyreigazítható, néha csak több generáció után. Az is lényeges, hogy az információkat megosztó emberek személyesen jól ismerték egymást, tudták ki az, aki mindig megbízható híreket mond, ki az, aki szereti némi fantáziával kiegészíteni azokat. Együtt éltek, annak minden előnyével és hátrányával.
A modern világba az információmegosztás képességének hasznos tulajdonságával érkeztünk, de sok is vele a problémánk. Egyik az, hogy a ránkzúduló ismerettömeg tetemesen felülmúlja a biológiailag feldolgozható mennyiséget. Valaki csupán egy székben ülve, telefonnal kezében a társadalomról, az ásványokról, növényekről, állatokról, a világegyetemről, szerelemről, szinte bármiről szerezhet információt.
Ki, mi biztosítja, hogy a megszerzett információ igaz legyen?
Lényegében senki. Az Internet és a média a szabad, ellenőrzés nélküli hírek világa. Sokmilliárd ember gondolkodhat, értekezhet, kommentálhat, tájékoztathat, ajánlhat híreket, és nem egyszerű ezek ellenőrzése. Felbomlottak a közösségek, azok a kis csoportok, amelyek sokszor megrágták, megforgatták az információkat mielőtt elhitték, akikben meg lehetett bízni az állítás igazságát illetően. Manapság legtöbbször nagyjából ismeretlen emberekkel hozunk létre valamilyen hírközösséget. Lehet valaki adott területen kiváló szakértő, de egyáltalán nem biztos, hogy más ügyekben is megbízható hírforrás, hiszen nem ismerjük őt minden oldaláról. Itt van például a világjárvány, és az emberek jelentős százaléka nem hiszi el, hogy a vakcina segíthet, pedig a legtöbbjük tíznél is több vakcinát kapott gyerekkorában, amikor nem szaladtak drága tesztekkel megnézni, hogy az oltás hatott-e, megbíztak a felnőttek tapasztalatában. A felnőtt közösség nem kételkedett az oltások hasznosságában. Nincs már feketehimlő, gyermekbénulás, mert voltak vakcinák. Ezt újabban sokan nem hiszik. Azért nem hiszik, mert nem valódi közösségben élnek. Sok közösségpótlék van, a Facebook például, de vajon igazi közösséget alkot egy Facebook-csoport? Minden tagját személyesen jól ismerjük? Megbízunk bennük? Eddigi életünk során bebizonyosodhatott, hogy megbízhatunk bennük, bármit állítanak? Bizonyosan nem, egy közösségi illúzió áldozatai lehetünk, ha alkalmatlan társaságba keveredünk. A modern világ még nem jött rá, hogyan szolgáltathat megbízható információt a társadalmak tagjainak.
Csányi Vilmos
