Ültünk egy velencei kávézóban, szemben velünk három öregúr két lompos kutyával. Két öreg ápoltabb volt, a harmadiknak szinte sercent a borostája, és látszott a csonka fogsora a lefűrészelt fogakkal. A kutyák azonban mindketten kövérek, öregek, hulló szőrűek.
Amikor fizettek, a tetovált pincér bedugta a kezét az ápolatlan nadrágjába, és kihúzta a napi bevételt. Közben mindannyian nevettek, bár leginkább a két főszereplő. A másik kettőnek az ápoltságához hozzátartozott a karót nyeltsége.
Ha megkérdezik, mi volt jó Olaszországban, legszívesebben ezt a jelenetet mesélném el először. El kellett menni végre, és nem kell meghalni rögtön, hiszen az ember ismét visszamenne; de a műemlékeknél sokkal jobban érdekelt ez a „lenti” vagy egyszerűen emberi Olaszország, a kedélye, a vidámsága, a legyintései.
Mint ahogy az utolsó pizzázás is Bologna mellett. Az már igazi vendéglő volt, válogatottabb klientúrával. De itt is láttam, hogyan él az olasz, miket rendel hétköznap este, hogyan viselkedik. Itt csendesebbek voltak és elegánsak mindannyian, a helyiség ragyogott a tisztaságtól. Pizza tirátát rendeltem, utána sorbettót ittunk.
Velencében eltévedni volt jó a sok terecske, templom meg híd között, a tengeren járva, s megélve azt a frusztrációt, hogy mégsem érheted el a vizet. Jó volt a hajóbuszozás a vonatállomásig a Biennálét meg a Giardinierét követően. Megszellőztetni a fejem a sok művészet, a sok szelfiző turista után, elrendezni valahogy a fényképeket magamban, melyeket Noémi lőtt fáradhatatlanul. Jó volt megijedni, hogy rossz vaporettóra szálltunk, és megnyugodni, hogy az se visz messzire.
Bolognában a kis utcácskák, a lasagna az egyik kisvendéglőben, a fanyar heuréka, hogy innen származik hát a 3+2-es tanrend, a Heller Ágnes-polc a könyvesboltban.
Milánóban a Scala, ahol láthattam Puccini és Mascagni mellszobrát, Leoncavallót és Rossinit, Verdit, a bel canto nagy énekeseit. Vettünk egy szatyor Puccinit, sétálgattunk a Galleria Vittorio Emanuelen. Meglátogattuk Strehlert a Piccolo Teatróban, egy mogorva kiszolgálónő ristrettót hozott. Noémi levideózott egy fej nélküli embert.
Meg az óriási park a biciklikkel, a kacsákkal, az arabokkal, a négerekkel, a románokkal, a part felé botladozó teknőcökkel.
Jó volt a fürdőmedence meg Lucio, a vizsla az unokanővéremnél, Noémi unokahúgánál a nagyobbik leány, akivel fociztam, meg a kisebbik, aki kismillió képeskönyvet mutatott a térdemen ülve, és közben folyton azt mondogatta, „Guarda lupo! Guarda gatto! Guarda cane!” Végigguardáltam azt a hat napot.
Jó volt keresgélni a megfelelő metrómegállót Milánóban, ismételgetni, hogy „Comasina! Comasina!”, jó volt sétálgatni a Sforza-kastély óriási kertjében, és pihegni a Duomo alatt. Jó volt a vonaton kérdezősködni, hogy megáll-e Bolognában, hiszen Pescara a végállomás, és megnyugodni, amikor kézzel-lábbal megértettük, hogy úgy van, megáll. Jó volt ismét megmártózni a fürdőmedencében, és ráébredni, hogy a visszautat Kolozsvárig Milánóból is megtehettük volna. Jó volt elgondolni, hogy legközelebb majd ügyesebbek leszünk.
Jó volt látni, hogy Olaszország mennyire Európa már a kedélyében is. Jó volt hinni még ebben. Jó remélni, hogy nemsokára visszamegyünk.
Demény Péter
