A tisztítószerek polcai között őgyeleg ázottan, csapzottan, egy számot keres a mobilján. Fel kell hívnia Őt. Közben arra gondol, a plázában sosincs dörgés, vihar, a fények ugyanúgy sütnek, a zene árad, a polcok bősége kimeríthetetlen. Pedig emlékszik: gyerekkorában a „rossz időt” mindig áramszünet kísérte, a beborult, szinte esti sötétségben rettegve figyelte a cikázó villámokat.
Talán mégis vennie kéne valamit. Amíg a Család számára a bevásárlás komoly dolog, a Szerelmesnek néhány higiéniai cikken vagy alapvető élelmiszeren kívül nincs szüksége semmire. (Elvégre a Másikon kívül mi kellhetne még?) Bután, kívülállóként várja a sorát, ügyetlenül kaparássza az aprót, kezéből kiejti, karikában gurul a padlón. A sorban mögötte jóindulatú elnézés. Elönti a szégyen, amiért fenntartja a sort azért a pár csillogó zacskós semmiségért. A pénztárosnő ‒ olajozottan forgó, gépiesen pontos mozdulatokkal – türelmesen vár. Ez is munkaköri kötelesség. Várni az ügyetlen, kispénzű vásárlóra. A nagyvonalúan várakozásra szánt idő a vásárlás komolyságát szolgálja. Az apró végre előkerül, kasszásnő biztos mozdulattal tépi le a nyugtát, nagyot köszön, tekintete elfordul.
A plázában minden a feledést szolgálja. A pláza a Szerelmes ellensége. Tárgyi valósága a nem látható, de nagyon is létező ellen van. Ezért van a csillogás is. (Jól láthatónak lenni, a létezés maga.) A dübörgő, mindent elárasztó zene miatt erőltetnie kell a hangját. A Másik felidézett hangja is fakóbb ilyenkor. A túl sok fény elképzelt arcát elvakítja.
A telefonba beszél, a szeretlek szót ismételgeti. Mert addig még van egy kis haladék, amíg ezt a szót hallja és kimondja. Mindig csak egy kicsi haladék, mint a vízbe fúló, amikor egy-egy pillanatra levegőt kap.
A pláza nemcsak elvárja a szerelmi bánatot, hanem erre épít, mert egytől-egyig vigaszként szolgáló termékek várakoznak a polcokon. Semmi sem elviselhetetlen, ha a kedvenc brie sajtod ezután is megveheted reggelire. Mellette earl grey tea ‒ bergamottal ízesítve. (Hogy a lelki egyensúly, csak könnyedén, take it easy fantázianevű teákról ne is beszéljünk.) A vásárlás a legjobb mentálhigiéniai kezelés. Nem engedi meg a nagyobb kilengéseket. Csak semmi túlzás. Az érzelmekben legalább is. Éljen az áldott középszer. Ha nagyobb szabású vigaszra, akár társpótlékra vágysz, az alagsorban ott a kisállatbolt. Elvégre, ha ilyen sokféle, vonzó csomagolású állateledel létezik, muszáj kisállatot is venned. Apró húsos falatkákat keresgélsz a polcokon (kívül roppan, belül lágy), szőrfésűt, elegáns nyakörvre csontforma medaliont. Töprengsz, márkahű legyél-e, vagy inkább kísérletező. És ha már ott a kisállat, kutyás-macskás Facebook-csoportokba jelölöd majd magad jó emberek jó tanácsaitól körülvéve: bolhasampon, trimmelés, kutyaruha.
Az élet könnyű, ha nem térsz le a helyes útról.
És ha valóban bekövetkezik a legrosszabb, az elhagyatottság fájdalmát könnyedén, elegánsan játszod el. Díszletként kötelező a kávézó vagy kocsma ‒ sorozatgyártott barátnővel. A társadalom hiúságait bár megveted, megvetésed megmutatásához mégis rájuk vagy utalva. Fakó hangszín, kisírt szemek (szemzugban kissé elkenődött szemfestékkel): a drámajáték maszkjai. Hosszas tapintatos hallgatás, mély, messzire néző tekintet a széles ablaküvegen túlra. Az ablakon túl természetesen esik. Eközben befelé, magadat is nézed. Saját filmed. Van ebben valami könnyű élvezete is bánatnak. Érzékeidet kellemesen elzsongítja. Az élet elviselhetetlensége ellen ‒ ami egy-egy pillanatra megüt kirántva lábad alól a talajt – saját filmeddel vértezed fel magad. Amiben az az érdekes, hogy történeted egyedisége mégis elvész, sok más film egyike leszel.
A forma a legkínzóbbtól menekít meg: a jelentés hiányától.
El lehet-e képzelni egy olyan embertípust, aki nem vigasztalódik meg, nem felejt, a jelentés hiányát a maga hiányában éli át? (A konzumcikk vigaszokat biztosan elutasítja.) Mert még az öngyilkosság is vajon nem a jelentés vigasza-e? Színtiszta forma. Nagy tétekben játszott kártyajátékban az aduász, színpadi drámában a csúcspont. Ezért a csúcspontért akár még a végignézés elégtételről is lemondunk. Hogy a dráma végre rólunk szóló fináléjában részt vegyünk.
Mi a jobb: a figyelem elterelése vagy a jelentés hiányával való szembenézés? Nem könnyű a válasz, mert bár a jelentés hiánya közelebb lehet az igazsághoz, de akkor honnan merítsünk energiát a mindennapokhoz? A mégis érdemeshez? Létezik-e a jelentésnélküliségnek jelentése? Nem fenyeget-e a veszély, hogy az is csak színpadias érzelem lesz: az úgysincs értelme semminek lemondó legyintése?
