Pest felé szalad velem a vonat, egészen pontosan Budapest, Ferihegy megállóhely az, ahol majd le kell lépnem a vagon lépcsőin, hogy tovább buszozzak a reptérre, majd repülőre szálljak, mert vár rám, feleségemre és fiamra Amszterdam. De egy percig sem tudok a személyesen régen látott csodás holland városban remélt élményekre, csatornák vizében tükröződő különleges házakra, csillogó kirakatokra, holland lányok mosolyára gondolni, mert a velem szemben ülő fiatalember szavai láncolnak, nyomnak az üléshez.
Soha nem láttam korábban, és nagyon kevés az esély arra, hogy még egyszer összesodor kettőnket a sors, de most nincs számomra fontosabb, mint amit mosolyogva csacsogó feleségemnek mesél a mesterséges intelligenciáról, aminél csodálatosabb dolgon nincs is a világon, és ami olyan, mint a virág, még csak most szökken szárba igazán. Ő már csak tudja, érződik minden szaván. Egy hatalmas, fővárosi központú cég számítógépes boszorkánykonyhájában dolgozik azon, hogy a társaságuk érdekében ez a mesterséges intelligencia ne csak szárba szökkenjen, hanem mielőbb bimbózzon, ezerszínű virágok bontsák ki mesterséges szirmaikat, és ezzel annyi terhet vegyenek le az ember válláról, amennyit csoda, hogy eddig cipelni tudott.
Példát mondjon, csupán egy példát, de ha lehet, ne elvont műszakit –mosolyog rá a feleségem, sandít a számítástechnika nagy tudorára fiam. Látom rajtuk: az Amszterdamban várható látványosságokat bennük is összemaszatolják a fiatal férfi szavai, aki készségesen válaszolja: példát?, miért is ne?, máris mondok, és már meséli is, hogyan írt öt (talán hat?) szót a számítógépébe, majd bepötyögte az utasítás kódjait, és ezekből a szavakból néhány perc múlva vers lett, nem is olyan rossz ám, sőt, mi több, igazán élvezetes olvasmány – szalad a fiatalember arcára széles mosoly.
– Ha azt akarom, hogy szonettet kapjak, akkor azt ír a gép, ha azt, hogy óda szülessen a szerelemről, csak jeleznem kell, pontosabban parancsba adni a számítógép nyelvén, és azt kapok ajándékba – lesz egyre szélesebb a mosolya, szeme csillogása jelzi, mennyire boldog, hogy erről beszélhet, hiszen a tudomány diadaláról áll össze szavaiból egy himnusz, amit minél több embernek hallania kell.
– De hova tűnik ezekből a versekből az ember? – kérdezném tőle. Tudja, az ember, aki még kócos gyerekként veszi kezébe az első könyvét, ujjával követi a betűket. És amikor a vers végére ér, álmodozón néz ki az ablakon, azt remélve: ha egyszer felnő, ő is ilyen verset, még hogy ilyet?, sokkal szebbet fog írni. Az ember, aki aztán apró papír fecnin dugja a lány zsebébe, persze rejtve és titokban, az első versét. Természetesen szerelmeset, és valljuk be, meglehetősen rosszat. De boldog, mert a rímet ő faragta, a vers ritmusát ő adta meg, és a remény is benne él, hogy ír ő még ennél sokkal jobbat is. Jaj, csak a lány megtalálja a papírdarabkát (elolvassa az e-mailt, az esemest, bármit, amivel verset, rímet, ritmust, szerelmet lehet szállítani), és küldjön egy jelet: az üzenet célba ért. És hova tűnik a ráncosra vénült költő öröme, aki ötven év gondolkodás után találja meg azt a hasonlatot, amiért talán elkezdte megírni első versét.
De a fiatalember erről egy szót sem ejt, csak a mesterséges intelligenciát istenítve örvénylik minden szava, mondata, olyan erővel ám, hogy félek, beszippant, és nem hogy Amszterdamba, de még Ferihegy vasútállomásig sem jutok el, mert maga alá temetnek a szavai, ereje, fiatalsága, egy szebb, gépi intelligenciával irányított jövő ígérete. A jövőé, ami annyira hibátlan és megtervezett lesz, hogy abba dehogy fér rossz vers, vagy akár csak egy hamisan csengő-bongó-dadogó sor, és nem lesz szükség költőre sem, olyanra biztos nem, aki szinte vért izzadva szül meg minden szót, netán bortól részegülve, netán másnaposan. A szerkesztőségek, már ha lesznek ilyenek, nem bajlódnak határidővel, költői önérzettel, lánglelkű poéták hadarós panaszával. Csak átnézik a szerkesztők a számítógépükön a jegyzéküket, vajh, milyen vers is hiányzott a legutóbbi internetes lapszámból. És ha kell, hát vidám szavakat adnak meg a gépnek szomorúak helyett, vagy éppen fordítva. Ha meg, mondjuk, Petőfi Sándorról kell megemlékezniük, felidézve stílusát, elég tíz beprogramozott szó, s már csak várni kell egy hamburgert majszolva, hogy megszülessen a forradalmár költőgéniuszt dicsőítő óda.
– Most már Ferihegy jön, le kell szállnunk… – szól rám a feleségem, én meg vad, dacos erővel markolom meg az utazáshoz hozott könyvemet. – Ezt nem adom! –, remeg bennem a düh. Majd amikor megindul velünk a repülő Amszterdam felé, előveszem újra Thomas Mann Varázshegyét, és azon gondolkodom, hány sort hagyna meg ebből a mesterséges intelligencia.
