Mintegy 1600 km-t motoroztam az elmúlt hetekben néhány ex-jugoszláv országban. Posztjugoszlávot is írhatnék, bár egyik sem korrekt politikailag, majd erre még a végén visszatérek. Az útról számtalanszor csapódtak fel kisebb-nagyobb kavicsok, s koppantak a bukósisakomon: egy-egy lövés a jelenben a közelmúltat idehozva. Nem halálos, csak ijesztő. A következőkben ilyen kulturális felcsapódásokat szeretnék megosztani. Okulásul − magamnak.
Első állomásom Novi Sad. Újvidéket vagy Neusatzot is mondhatnék, de a városban elsősorban szerbül beszélnek, ezért én is ezt a formát használom. Hányszor haladtunk át családostól, kollégástól ezen a városon, s még egyszer sem álltunk meg a várnál, amely Európát vigyázza. Petrovardin (Pétervárad) a háború után…
Itt meg kell állnunk. A háború nálunk a második világháborút jelenti, most a 100. évforduló kapcsán esetleg az elsőt. Ám Szegedtől délre egészen az Adriáig a háború a három egymást követő balkáni háborút jelenti: a 10 napos szlovén, majd a szerb-horvát és a boszniai háborút, melyek 1991−1995 között dúltak, s melyeknek voltaképpen még nincsen vége. A srebrenicai genocid emlékhelyen mondja nekem egy amerikai hírműsornak dolgozó 45 körüli bosnyák férfi: itt mindig háború van, csak nem mindig lőnek. A gyerekemet fel kell készítenem arra, hogy mit tegyen, ha már lőnek is.
Visszatérve a várhoz: 1945 után tehát Petrovardint Novi Sadhoz csatolták. A vár története igen jelentős, legfényesebb epizódja az, hogy 1716-ban − két év múlva éppen 300 esztendeje − február elsején Szavojai Eugén, az osztrákok hadvezére megsemmisítő csapást mért a kétszeres túlerőben lévő oszmán seregre, amiért jóval később, amikor a hősök közül már senki sem élhetett, Peterwardein szabad császári városi rangra emeltetett.
A 18. századi várakhoz viszonyítva hatalmas és modern, francia mintára épített várban ma múzeum működik, amely nyitva is áll a látogatók előtt − ha szerb dinárral tudnak fizetni. Mással nem, akkor kívül tágasabb. Bankkártyás fizetés ekkora összegnél szóba sem jöhet, automata a környéken sehol. Sétálgattam hát a várban, megtekintvén amit csak lehetett − kívülről. Egy fénykép a Dunáról, amely összeköt, egy másik az óratoronyról, amely mindannyiunknak egyszer utolsót üt; majd motorra fel, hegyről le, irány Bosznia, Tuzla.
Az ottani ferencesek vendége lehettem. A gvárdián Münsterben doktorál, nem sieti el. Tuzla−Dortmund közvetlen járat, a Wizz Airrel nem is drága. Este a templom búcsújának alkalmából koncertet rendeztek egy belgrádi zenekar és énekkar közreműködésével, akik jórészt szerbek. A nézők soraiban bosnyákok, horvátok, szerbek, néhány német és amerikai, egy magyar. Kortárs és klasszikus darabok csendültek fel a templom bejárata előtti szabad színházi térben. Egy betervezetlen szünetet is kellett tartani, amikor a play-back müezzin fél kilenc tájékán rázendített az esti áhítatra hívó kikiáltására. „Egyetlen Isten van, Allah, és Mohamed az ő prófétája, gyertek imádni őt.” Ezt énekli sajátos torokhangon a négy égtáj felé. Mosoly, tisztelet, értetlenség keveredett az arcokon, s a közös türelem, a kulturális, a vallási, a boszniai.
Visszafelé néhány napot a Drina folyó partján töltöttem Zvornikban. A panzióba a booking.com-on keresztül foglaltam egy bizonyos szobát, mert nagyon vonzott, hogy a terasz közvetlenül a felduzzasztott folyóra néz, valójában föléje nyúlik. A szoba a valóságban nem is hasonlított az internetre feltett képekre, igazi nomád hozzáállást követelt. De a folyó látványa és a panzió éttermének nagyszerű ételei feledtették a kényelmetlenségeket. Fizetéskor a csak szerbül beszélő tulajdonos asszonynak − aki egyébként még egy másik étteremmel is rendelkezik a városban, valamint eggyel Belgrádban és eggyel Thesszalonikiben − nagy nehézségek árán megpróbáltam elmagyarázni, hogy kevesebbet akarok fizetni, mint az internetes ár, hiszen a szolgáltatás messze elmaradt az ott leírtaktól. Lassan megértette, és attól kezdve felsorolta, hogy mennyire hibás a booking.com, mert összekeverték a fényképeket, mert a reális ár kétszeresét kell kérnie, mert elírták a telefonszámot, mert későn reagálnak, és még háromszor ennyit, amit már nem értettem. Azt hittem, azért mondja, hogy fizessem csak az eredeti árat. De nem. Dobro, dobro, mondta az általam ajánlott árra. S az egész litánia csak arra szolgált, hogy ne veszítsem el a bizalmam, és jöjjek máskor is, és szóljak közvetlenül, és akkor harmadáron és egy jobb szobát stb., stb. amíg a sisakomat fel nem tettem, és el nem pöfögtem észak felé.
Sabac már Szerbia belseje, megpihentem a város sétálóutcáján egy pékség teraszán − pékáru van, kávé nincsen. Két kigyúrt fiatalember ült az asztalomhoz, udvariasan kérdezve, nem ellenzem-e. Beszélgetni kezdtünk. Az egyik Hollandiában született, szerb apától és horvát anyától − tehát jugoszláv vagyok, mondta. Hivatásos katona volt 10 esztendőn keresztül, bejárta az egész világ hadizónáit, majd leszerelt. Egy időre visszament Hollandiába, de elriadt onnan. Minden sarkon muszlimok, magyarázza, a normálisak és a „nindzsák” − értsd, a csak a szemet látni engedő burkát viselő nők −, nincs barátság, nem lehet ott normálisan élni. Visszaköltözött hát Szerbiába, itt még tisztelik az embert, számít a rokonság, az idősek. Igen, korrupció van, és rossz az egészségügyi ellátás. A másik kiegészítette, a fejekben van a baj. Az emberek mindent az államtól akarnak, s nem dolgoznak jól. Ő nyomozó tiszt, 18 évesen megtért az ortodox vallásba, miután egy verekedés során betört a feje, és halálközeli élményei voltak.
Hol is jártam, hogyan is nevezzem a térséget, az országokat, a kultúrát, az emberekkel való érdemi találkozásokat? Köztes tér, a szervült bizonytalanságok és a vészes bizonyosságok elegye. Minden város, ahol megfordultam, egészen a legutóbbi időkig valamilyen „idegen” fennhatóság alatt volt: Róma, Velence, török, Osztrák−Magyar Monarchia, Jugoszlávia. Idegen, idézőjelek közé szorítva, hiszen ezek a befolyások alakították az itteni népeket, ezek nélkül szinte csak elméletileg léteznek. A folyamatos bizonytalanságban áhított és állított saját történelmükkel, hőseikkel, szokásaikkal.
Kavicsok pattognak, felcsapódnak az utakról. Eltalálnak.
Máté-Tóth András
