Király utca, Budapest, Magyarország. 11:03
Egy kedd, mint a többi, már amennyire napok egyformák lehetnek. Az utca nyüzsög. Mindenki siet a céljai felé, vagy épp el tőlük, képességeihez és igényeihez mérten az évszázados házak között. A szmoggal terhelt levegőn átüt némi napfény, kétes eredetű szagok közt ér a betonig. A komoly és unott arcok úgy kavarognak, mint kavicsok egy folyó habjain, amely valahol régen elvétett egy kanyart. Az arcokkal együtt feszültség emelkedik itt-ott, hiszen a városban a tipikus emberi egyed nem cél, még csak nem is eszköz egy célhoz, hanem akadály. A feszültségek általában lecsillapodnak. De nem mindig.
– Miért nem veszed elő, ha ilyen nagyfiú vagy?
A dühös hang felé fordulok. A srác tucatfős társaságnak üvölt, nadrágja a bokáján, a kezében félbarna, kontextusidegen fasz. Mégsem olyan kedd, mint a többi. A legénybúcsú tagjai zavartan néznek, de hamar felismerik a rázogatott nemi szerv ellenséges természetét.
– Baszd meg, öreg!
Nincs jobb ötletük, mint visszavágni. Mindenféle méretű és szabású pénisz bukkan elő.
– Most ki a nagyfiú?!
Senki sem tudja, főleg a gyerekek, akik szemét rémült szülők takarják el. A srácok e lázálomból vett patthelyzetbe zárva, vicsorogva és hisztérikusan nevetve várnak valamire, egy jelre, ami talán egy párbaj kezdetét jelenthetné. Reszketeg öregasszony kiabál le az erkélyről.
– A rossebbe, nem szégyellitek azokat a nudlikat, ahelyett, hogy itt mutogatnátok!
A nudlik tulajdonosai trágárságokat üvöltenek vissza. Hirtelen mind egy oldalon állnak. Végül két rendőr jelenik meg, valakinek csak volt annyi lélekjelenléte, hogy szóljon nekik.
– Elég! – mondják minden tekintéllyel – Eltenni!
– Különben?! – vág vissza a kezdeményező, és ránt egyet magán.
A rendőrök döbbenten néznek egymásra. Megkönnyebbülten sóhajtok, hogy nem vagyok a helyükben. De nem véletlenül ők a rend őrei, és nem én, és látom, ahogy arcuk megkeményedik az elszánástól.
Ők is előveszik a farkukat.
– Megőrültek maguk?! – sipít az öregasszony az erkélyről. Helyeslőn ránézek, ő vissza rám, és már szédülök, az otthonkája sehol, a mellei elöl. Köldökig lógó lyukas tejeszacskók, azokat rázza.
Innentől nem kell hozzá sok. Pár nap. Futótűzként terjed, Zoomon és távolsági járatokon, és a grönlandi eszkimóktól az ausztráliai őslakosokon át a Nemzetközi Űrállomás összes asztronautájáig mindenkinek dühösen bújik elő szeméremajka és pénisze, és minden, ami a kettő között van. A patthelyzetet most már semmi sem törheti meg.
Így halunk ki, nemiszerv a kezünkben.
Én pedig az elefántcsonttorony első sorából nézem végig. Szerencse, hogy tudok egy kézzel írni.
Herczegh Máté
