A fiókok, ajtók mind bedagadtak, a borsőrlő csupa penész, az órákban az elemek kimerültek. Az asztalon hagyott iránytű világosan mutatja a ház tájolását. Mint egy zsigeri-szürrealista sci-fiben, a deszkaborítású kalyiba ajtaján a hős rögtön a Nagykövetek pompázatos fogadótermébe lép be, ahol lassan elmozgó, fényes csillagképekkel van kidekorálva a tágas mennyezet.
*
Zsíros tapintású almák a földről.
*
Sötét van még kinn, amikor fölébredek hajnalban. Hallom, ahogy megered az eső. Aztán eláll. Fölkelek, befűtök, és amikor kiviszem a hamut, látom, hogy esik, fojtott hangerővel súrlódnak a vízcseppek a tárgyakon. A Fekete-hegy szénfekete tömbje olyannak tűnik, akár egy bensőbb, megbonthatatlan szintje a realitásnak.
*
A parányit itt is, ott is elmozdult tétek és ambíciók másfél nap után mintha megint helyre igazodtak volna bennem.
*
Amikor a London-könyvet írtam, ügyeltem rá, hogy a lehető legtúlzóbb módon használjam a központozást. Ahová csak tudtam, pontot tettem. Emellett arra is kényszeresen figyeltem, hogy a különböző hosszúságú rímes vagy rímtelen sorok egymáson túlnyúló hosszában csak a sorvégeken legyen írásjel, közben ne. Úgy képzeltem, ezáltal a verseskötetem egy olyan kőépület hasonlata lesz, ahol az elemek egymásba rögzítésénél nem használtak semmiféle kötőanyagot, vaskapcsokat se, semmit, pusztán a tömbök illesztése és a nehézkedés, ami egyben tartja a boltozatot és a falakat.
*
A bükkök lombja vörösesen, a tölgyeké barnásan rozsdállik; az akácoké sápadt-sárgászöldes. A vadkörték mind teljesen kopaszok; apró, nyirkos leveleik tömege csaknem lilásnak látszik a csupasz földön. Amennyire zárt ezeknek a színkódoknak a jelentésessége, annyira vagyok én vak és annyira vagyok látó.
*
Ibolyák a mérgeszöld fűcsomók között.
*
Vizes kérgével a karsztbokorerdő meredek oldalában olyan ez a tőből többfelé ágazó, srégen nőtt vén bükk, akár egy zseniálisan elrajzolt elefánt.
*
„Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mind az holdban, mind az napban”
*
Ariadna sírását olvasom Zrínyi Miklós tizenhetedik századi könyvének reprintjéből, és fölrémlik bennem nyolc és fél évvel korábbról az a télvégi-tavaszeleji délután, amikor az ostiai homokban ülve, a zúgó tengerrel szemközt olvastam ugyanezt a verset ugyanebből a kötetből.
*
Sem siet, sem késik haragja Istennek,
Mert örvényes habbá teheti könyvemet,
Szélvészé fordittya sóhajtó kedvemet,
És bánatimmal el-buritnak tégedet.
*
Megejtő, mennyire működik ebben az amúgy is fantasztikus zárószakaszban a könny régies alakja a korábbi alak mai jelentésével.
Lanczkor Gábor
