NAPLÓJEGYZETEK 2002-BŐL (7.)
December 26. Ó Uram, engem bántanak… Érthetetlen, hogyan kaphattam én éppen S. Gy. kezéből Füst Milán-díjat: sosem voltam kegyeltje. Először vagy huszonöt évvel ezelőtt, Szegeden gorombított le, egy műfordító konferencián. A tanácskozást az Írószövetség rendezte, s még szegény, idő előtt megboldogult Fábián Zoltán vezette. Én a vitában azt találtam mondani, hogy a műfordító, ha költő, annyival kevesebb jó saját-verset ír, ahány jó fordítás a kezéből kikerül. S erre felállt S. Gy., s azt mondta, hogy én butaságokat beszélek, mert a dolog éppen fordítva van: a költő minden lefordított verssel gazdagodik. Ne vegyem el a költők kedvét a műfordítástól. Fábián Zoli, látva elkomorodó arcomat, nem győzött helyette mentegetőzni, mondván, hogy ne bántsátok T.-t (mármint engem), mert lehet, hogy nincs igaza, de vitát kirobbantani, ahhoz sajátos tehetség kell. Most, a Füst Milán-díjam átvétele után Füst nyelvének archaizmusairól beszélgettem S. Gy.-vel, s én Szenci Molnár Albert zsoltárainak a nyelvét is a Füst-előzmények közé soroltam, S. Gy. pedig Berzsenyi mellett kardoskodott. Annak idején, nem is olyan régen, terjedelmes tanulmányt írtam SzMA zsoltárairól, túlságosan tele vagyok még SzMA-szövegekkel, s szórtam azokat a régies szóalakokat, amelyek mindkét költő műveiben előfordulnak, s az SzMA-nyelv Füstre gyakorolt hatására utalhatnak (kezük helyett kezök, törül helyett töröl, leplük helyett leplök, piac helyett piarc, álmodtam helyett álmodék). Ezekbe nem köthetett bele S. Gy., de mikor azt kezdtem fejtegetni, hogy a zárt magánhangzók általában régiesebbek, mint a nyíltak, megint kitört belőle a goromba természet: Butaság! – mondta, s legyintett. De most nem hagytam magamat. Elmondtam, hogy negyedszázada, Szegeden már hallottam tőle ezt a borzasztóan okos érvet, s hogy, Kosztolányival szólva: a butaság viszonylagos, de sokan éppen a viszonylagosságot tartják butaságnak. Például Bárczi Gézának, akitől annak idején hangtörténetet tanultam, a zártság-nyíltság elmélet nem volt butaság. – S jut mindez eszembe arról, hogy az októberi Holmiban S. Gy. Orbán Ottót búcsúztatja. „Csak egyetlen feltételezés telik ki tehetetlen fantáziámból”, írja, s hosszú, erőltetett elmélkedés, érvelés után eljut a közhelyig: O. O. számára a vers gyógyír, terápia volt. Ehhez a korszakos felfedezéshez elég lett volna csak magát a költőt ismernie, olvasnia, aki egyik versében szó szerint leírja: „a kimondott szó görcsoldó gyógyszer is”. – Ugyanabban a Holmi-számban Bodor Béla az Ostromgyűrűben c. Orbán-versgyűjteményt elemzi. Hát hogy is mondjam, nincs a legjobb véleménnyel a költőről. Most tekintsünk el attól, hogy igaza van-e vagy nincs (néhány dologban nem értek vele egyet!), de ha valaki egy költő-nagyhatalomról le meri írni, hogy… némelyik verslába agyagból van, akkor annak a valakinek komolyan kell venni a dicséreteit is. Nevezetesen mondjuk azokat, amelyeket nemrégen rólam írt le az Alföldben. Mert miért is dicsérne engem, az ismeretlent, milyen megfontolásból, ha nem úgy érezné és gondolná, ahogy leírja!
December 27. Tegnap láttam egy cseh filmet, címe: Babí léto (Vénasszonyok nyara), de nem vénasszonyokról, hanem öreg férfiakról szólt, ezért talán inkább Ökörnyálnak kellene fordítanom a címet (a „babí léto” ökörnyálat is jelent). Tehát a filmben öregurak tervezgették az egyáltalán nem derűs jövőjüket: melyik aggotthonba fekszenek be majd, ha megbénulnak, ki fog ápolni kit… stb. – Ahelyett, hogy én is az aggotthonokat szemrevételezgetném, úgy tékozlom a napjaimat, mintha én majd örökké élnék: egyik ünnep telik a másik után, és nem csinálok semmit. Ez a tengerikígyó-hosszú, vége-hossza nincs karácsony mindig próbára teszi a családokat. Bezárulnak az ajtók, kapuk, minden otthon egy kis külön bolygóvá alakul. A mi bolygónkon én vagyok az űrhajós, aki időnként ki-kimerészkedik az űrbe. Aztán rémülten tér vissza: kinn tél van és csend és hó és halál. István fiam és Lucia (István barátnője) utaznak a Tátrába, ott fognak szilveszterezni. E., a feleségem szemrehányóan-vádlón néz rám: mért nem viszem ki őket a pályaudvarra kocsival? S az űrhajós fogja a slusszkulcsot, s megy kapargatni az űrhajó ablakáról a fél centis jeget.
Tőzsér Árpád
Megjelent a Tiszatáj 2013/1. számában
