Dobrescu bácsi nyugalmat árasztó fotelje

Egyszerűen csak úgy emlegettük őket: Dobrescu néni és Dobrescu bácsi. Soha nem is tudtam a személynevüket. Valahonnan a Regátból szakadtak ide. Már nem tudni, hogyan és miért. 

Ők voltak a szembeszomszédaink. Közel és távol magyar szomszédok vették őket körül, de ők a rájuk jellemző intelligenciával és türelemmel alkalmazkodtak, beilleszkedtek, és láthatóan jól érezték magukat közöttünk.

Gyerekkoromban már mindketten idős nyugdíjasok voltak. Dobrescu néni óvónő, férje pedig, ha emlékezetem nem csal, matematika tanár. Értelmiségiek, akik itt ragadtak a munkás és paraszt származású szomszédok körében. 

Talán a leginkább a hanghordozásuk maradt meg emlékként belőlük. Olyan dallamosan, emelkedetten és nyugalommal beszéltek, mintha az egész életük egy beszédgyakorlat-óra lenne és egy-egy tanítványuknak adnák elő az aznapi leckét. Addig csak a tévében és a rádióban hallottam ilyen előkelő, pátosszal teli, már-már éneklő hanghordozást, ezért jólesett a társaságukban lenni. 

Emelt hangot, kiabálást, türelmetlenséget soha nem hallottam tőlük. Valami különleges, régimódi, azóta már rég letűnt nyugalom és kiegyensúlyozottság jellemezte őket. Mint általában a huszadik századi embert. 

Sokszor megfordultam az otthonukban, anyámat kísérve. Egészen egyedi polgári hangulat uralkodott a házukban. Sötét tapéták a falon, a háttérben duruzsoló rádió, a délelőtti napfény tánca a nappaliban, Dobrescu bácsi nyugalmat árasztó fotelje. Az asztalon zöld szódásüveg, friss magazinok és egy sakktábla, egy megkezdett játszmával. Ilyenkor csak bámult a gyerekember. Figyelt. Talán egy egész életre.

A néni kötényt viselt, mint akkoriban szinte mindenki, vastag lábain fáradtan imbolygott, folyton sepregette a házuk előtti járdát, gondozta a virágait. A bácsi háziköntösben sétálgatott az udvaron, a kezében egy-egy újsággal. Az orrán pápaszem, a haja hátrafésülve. Különleges pár voltak, tekintélyük volt a környezetükben, figyeltek rájuk az emberek. 

Anyám mesélte, hogy Dobrescu néni időnként átjött hozzánk. Szó nélkül odatipegett kitaposott papucsában a tűzhelyhez, ahol már főtt az aznapi ebéd. Felemelte a fedőt és megkóstolta. Aztán odafordult a fiatalasszonyhoz és türelmesen, kedvesen, mintha éppen valamelyik kis tanítványának magyarázna, elsorolta, hogy mit tegyen még az ételbe. 

Kettesben éltek, utód nélkül. Az egyik szomszédot kérték meg, hogy gondozza el őket, mikor már nehéz lesz nekik a mindennapi élet terhe. Most pedig, évtizedek óta, a helyi temetőben nyugszik ez a végtelen türelmű pár, akiket ma is a legjobb szomszédokként emlegetünk. 

A házuk is eltűnt már. A zöld falú kockaház, ami előtt gyümölcsös volt, mellette pedig szőlőlugas. Így múlnak el az emberek és a dolgok. Néhány kiadós évtized után egyszer csak a föld alá költözünk. És marad egy név, meg két évszám, ami magába zárja egykori létezésünk.

Dobrescu bácsi és Dobrescu néni már rég örök álmukat alusszák, egykori szomszédaik között. Két messziről jött, regáti ember, akik otthonra leltek, életükkel példát nyújtottak. A boldog feltámadást pedig szintén köztünk várják.

(Az Ilyenek voltunk sorozatból.)