GULÁCSY LAJOS: UDVARLÁS (ROKOKÓ JELENET)
é. n. (1907 körül), olaj, karton, 34,5×38 cm, Budapest, Kovács Ádám gyűjteménye
– Hölgyem, megengedi, hogy bemutatkozzam? Azért bátorkodom megszólítani, mert úgy emlékszem, valahol már találkoztunk. Látom az idegenkedést a tekintetében, de szeretném megnyugtatni, hogy nem kell félnie a macskáimtól, mindenüvé elkísérnek, hűségesebbek, mint a kutyák. Bizonyára azért tűnnek rémisztőnek, mert szemük sárgásan csillog a holdfényben, és hátukat púpozva, támadásra készen várakoznak, de nyugodjon meg, ártalmatlan jószágok. Látom, még mindig habozik, és úgy tesz, mintha nem érdekelné a történetem. Mégis arra kérem, ne siessen annyira, szeretnék Önnel pár szót váltani, még mielőtt véget ér a bál, és mindenki nyugovóra tér.
– Hallotta-e a dalt – szerenád volt talán –, amely tegnap alkonyatkor hangzott fel, a tisztás minden pontján jól hallhatóan? Annyira szívhez szóló volt az ének, hogy még az ifjú hölgy kezében tartott rózsatő is életre kelt tőle. Meglehet, hogy maga volt az a hölgy, vagy valamelyik bájos unokanővére. Emlékszik-e még, vagy elfelejtette már azt az estét, éppúgy, mint a nyár közeledtével sokasodó viharos éjszakákat, amikor a tisztás szélén, a fenyvesek rejtekében megbúvó házikóba szaladt be az égszakadás elől? Látta-e a szép időben a sejtelmes ködből előlebegő titokzatos tájat, ahol rozsdavörösbe hajlik a nyár, és augusztus végére beérik a termés? S tudja-e, hol van Na’Conxipan, az itáliai kisvárosokra emlékeztető álomváros, szűk utcácskáival és a tarka házak közé kifeszített kötelekre aggatott ruhákkal, amelyek, ha beléjük kap a pajkos délutáni szél, óriásira dagadnak, felszállnak a városka felé, egészen a fellegekig, s ott lebegnek, színes fénnyel beborítva az eget? Biztosan hallott már arról is, hogy ha idő előtt beköszönt a tél, az álombeli város hangulatos kis kávéházai egy csapásra megtelnek emberekkel. Amikor lehull a hó, az üveggömbökkel díszített utcákon úgy zsibong a forgatag, mintha ünnep volna. Csak a kávézó sarkába támasztott asztalnál ülő íróra nehezedik a magány. Csészéje ugyan már rég kiürült; odakint súlyos, hófúvást sejtető viharfellegek gyülekeznek és vészjóslóan kárognak a varjak, az író mégis záróráig marad. Nem siet hazatérni, talán azért nem, mert nincs otthona, ahol meleg étellel várnának rá. Éjféltájt azonban – amikor a falakba beleivódott szivarillat betölti a helyiséget és üres kávéscsészék ásítoznak az asztalokon – a gyűrött arcú személyzet távozásra készteti az írót. Felteszi kalapját, és nyakába veszi a várost. Látszólag céltalanul bolyong, egészen addig, amíg el nem érkezik az ablakhoz, amelyen át bepillanthat a különös szobába. Halvány gyertyafény világítja meg a helyiséget, ahol azonnal észreveszi az ablakkal szemben ülő, merev abroncsszoknyát viselő középkorú hölgyet. A nő mögött az egyik homályos tükörben az író képmása dereng elő, a másikban egy éjfekete színű macska szeme villan fel. A hölgy előtti asztalon egy virágot mintázó tartóban gyertyacsonk látszik. A nő lassan megfordul, feláll és belenéz a két tükörbe, amelyek azonban továbbra sem az ő arcmását mutatják, hanem az író bánatos képét és a macska sárgás szemét. A hölgy halványan elmosolyodik, vonásai meglágyulnak, légiesen karcsú lesz, és mintha éveket fiatalodna. A ruhája is kivilágosodik, s a gyertyatartó vörös rózsává változik át. Hirtelen eltűnik a különös szoba – az író és a hölgy rokokó jelmezt viselve állnak a tisztáson. A holdfény halványan visszatükrözi alakjukat.
– Hölgyem, ne menjen még tovább, bizonyára untatom, és a macskáim is türelmetlenek már, de szeretném, ha felismerné a gyér fákkal szegélyezett tisztást, a házikót, és ha elcsendesedik a szél, talán újra meghallja a rózsatő dalát.
Kovács Katalin
