a haknizó magyartanárt
Margóról nem sokat tudok. Talán annyit, hogy magyartanár. És nő. Utóbbi nem biztos. Igaz, a magyartanár sem. Lehet, hogy csak bérjavító. Dolgozatokat javít. Próbaérettségiket. Manapság már annyi mindenhez nem kell diploma! Vagy csak diploma kell, és nem muszáj érteni ahhoz, amit az ember csinál. Adott esetben elég egy piros toll. Meg valami homályos elképzelés, hogy mit vár a munkáltató. Vagy a megrendelő.
Margót nem is Margónak hívják, vagy ha mégis, az a véletlen műve. Margónak én adtam ezt a nevet, ahogy a ragadványneveket szokták. Itt van előttem harmincegy próbaérettségi. Margó javította őket, s ebből tizenkilencre legérdemibb megjegyzésként, tanácsként a következőt írta gyöngybetűkkel: „Margón ne menj túl!”
Így jött a Margó: káromkodásokkal fűszerezett mondataimnak kerestem alanyt.
Persze függetlenül a gyöngybetűktől és az elnőiesedett tanári pályától, Margó lehetne férfi is. Identitás kérdése az egész, hiszen ebben az elbizonytalanodott korban, ha látunk egy magyartanárt hagyományos női ruhában, akkor sem lehetünk biztosak benne, hogy az illető valóban nő. Lehet férfi is. Vagy valami más. Elvégre, ki tudhatja, mire gondolt a költő?
Margóval nekem annyi a bajom, hogy nagyon nem érti a szakmáját. Vagy érti, csak leszarja. Nem csupán arról van szó, hogy az igekötőt összehúzza azzal a bizonyos igekötő és ige közé ékelődő szóval, hogy ugyanabban a dolgozatban kétszer is átsiklik a két elipszilonnal írt relytély alakon, a rövid magánhangzót hosszúra igazítja, ahol nem kellene, hanem hogy stiláris, szerkezeti, tartalmi kérdésekben is olyanokat javít, amik teljesen indokolatlanok. (Ez azért nem ugyanaz, mint amikor valamit nem vesz észre, átsiklik egy hibán.)
Sorolhatnám, hozhatnám a példákat. De minek? Senki nem tévedhetetlen persze. Én is hibázok, sokszor, sokat, de nagyon remélem, nem olyan töménységben, mint Margó.
Például akkor is hibáztam, amikor belementem ebbe a próbaérettségibe. Nem én akartam, én sok értelmét nem látom, érveltem is ellene, de a pedagógia olyan, hogy tele van innovációval. Az innováció azt jelenti (tanári körökben legalább), hogy valaki csinál vagy kitalál valamit, bármit, akár a legnagyobb hülyeséget, elnevezi innovációnak, és akkor lelkes követői támadnak. Divatba jön.
A próbaérettségi tulajdonképpen csalóka pedagógiai érvekkel alátámasztott gazdasági innováció. A tanárok nem keresnek túl jól: vagy szerényen élnek, vagy eltartja őket valaki (férjük, feleségük), vagy magánórákat adnak, vagy egyéb másodállásokat vállalnak, vagy. Vagy innoválnak. Megkeresik a piaci rést a diákok és szülők lelkében, pénztárcájában. Néhányan a próbaérettségire szakosodtak.
A kollégák jó ötletnek tartották: tanuló megírja a dolgozatot, Margó, az ismeretlen, távoli, ezért eszményi magyartanár kijavítja. És akkor a diák megnyugszik, látja a hibáit, mi az, ami jól megy, s min kellene még javítani. Ez az eszme.
Általában a végzős gimnazistát már tényleg foglalkoztatja az érettségi. Tanulhatna is, de inkább szorong, idegeskedik. És abban reménykedik, a próbaérettségi majd megmutatja, hogy már felkészült. Ha az jól sikerül, megnyugszik. Félre, könyvek! Lehet lazítani. Ha nem sikerül, kevés pontot kap, akkor még jobban frusztrálódik, s már nem látja értelmét a tanulásnak. Vagyis az eredmény ugyanaz. Félre, könyvek! Úgysem sikerül.
Először nem írattam próbaérettségit, külön-külön úgyis gyakorlunk mindent, érvelés, műelemzés, szövegértés. Másrészt (jó esetben) a magyartanítás erről szólna tizenkét évig. több mint ezer órában. Csak hát az kevésbé látványos, mint a pedagógiai gazdaságtan innovációi.
A diákok viszont reklamáltak: ők szeretnék elpróbálni az írásbeli érettségit. A többi osztály is ír. Legyen!
Most itt ülök harmincegy dolgozat fölött, és felüljavítom, átpontozom Margó marhaságait.
Az más kérdés, hogy mennyire lehet objektív a magyartanár. Margó vagy én. Erre is van egy történetem. Pár éve a szomszédos gimnáziumban felkészítőt, „gyorstalpalót” tartott az egyik kolléga a részben megújuló érettségiről. Az érvelési feladatot megcsináltatta egy diákkal, majd sokszorosította és kiosztotta, hogy minősítsük a javítási útmutatóban megadott szempontok szerint. Körülbelül harmincan voltunk a teremben – középiskolai magyartanárok a megye minden szögletéből, jobb és rosszabb szakközépiskolákból, jobb és rosszabb gimnáziumokból. A feladatot nullától tíz pontig lehetett értékelni. Nagy volt a szórás. Túl nagy. Volt, aki négy pontot adott, s olyanok is, akik maximálist. Na most ezt azért nyomatékosítsuk: volt, aki negyven százalékra, s volt, aki százra értékelte ugyanazt a dolgozatot.
De most nem a szubjektivitásról, szigorról vagy engedékenységről beszélek, hanem a tényszerű javítási hibákról, tévedésekről, felületességről.
Margó persze már a pénzénél van. Mindegy, legyen!
Csókoltatom Margót!
