Tiszatájonline | 2021. október 18.

Csendélet, léggyel

LOUISE MOILLON: CSERESZNYÉSTÁL, SZILVÁK ÉS SÁRGADINNYE

1633, olaj, vászon, 48×65 cm, Párizs, Louvre

Hosszú volt az út, amely a Saint-Germain-des-Prés-i apátság felé vezetett. A kocsis lassan bandukolt a hajnali ködben, lába elszokott a gyaloglástól. Megbokrosodott lovát a városkapunál hagyta, a fogadósné gondjaira bízta, míg vissza nem ér. Jól ismerte a Szajna bal partján magasodó kőtemplomot és környékét, az ott élő művészembereket és kereskedőket, akik egymás között sajátos nyelven beszéltek, flamand torokhangokat vegyítettek a francia szavak közé. Azt rebesgették róluk, hogy az állítólag megreformált vallás hívei – a kocsis gyorsan keresztet vetett, mintha a protestáns szónak még a gondolatát is távol akarná tartani magától. 

Megállt a rue des Petites-Maisons sarkán meghúzódó, a szomszédos épületeknél valamivel szerényebb, palatetős ház előtt. Kezét már-már rátette az oroszlánfejet formázó kopogtatóra, de gyorsan visszarántotta: észrevette, hogy meglibben a függöny, és az idős szolgáló az utcát kémleli. A félrecsúszott főkötő felnagyított, imbolygó árnyéka tisztán látszott a műterem falán. Az idős asszony halkan neszelt a behajtott ablaktáblák rejtekében, lehajolt, majd felegyenesedett. Megismerte az ajtó előtt várakozó kocsist. Résnyire kinyitotta az ablakot, és suttogva mondta, hogy nem eresztheti be, mert úrnője dolgozik, és nem tűri, ha munkájában félbeszakítják, ilyenkor a légy zümmögése is megzavarja. A máskor barátságos szolgáló mogorvának tűnt, meg sem kérdezte, hol a kocsi és a ló. Bütykös mutatóujjával a lépcső aljára mutatott, majd becsukta az ablaktáblákat. A kocsis ajkán volt egy cifra káromkodás, de aztán legyintett, letette rakományát a kapu elé, és ahogy jött, elballagott.

A szolgáló megvárta, míg elmegy, utána – ügyelve rá, hogy ne nyikorduljon meg az ajtó – kiszaladt a friss gyümölcsökkel teli kosárért, bevitte a műterembe. Az asztal közepére helyezte a porcelántálat. Gondosan eligazgatta benne a haragoszöld leveleket, majd óvatosan közéjük borította és egymásra púpozta a kosár tetején pirosló cseresznyéket. Csak a teljesen hibátlan gyümölcsöket tartotta meg: amelyiken kis fekete pöttyöt vagy a korai rothadás jelét vélte felfedezni, visszatette a kosárba. A cseresznyék között volt sötétvörös, halványpiros és majdnem fehér, a legvilágosabb szemekből kereszt alakja rajzolódott ki az oldalról beszűrődő fényben. A szolgáló elégedetten szemlélte a cseresznyéket, és már nyúlt volna a szilvák után, hogy megtörölje őket, de eszébe jutott, hogy ezzel eltüntetné hamvasságukat. Úrnője a múltkor is felfedezte az asztalon gyöngyöző, árulkodó vízcseppeket és szemére hányta, hogy miért mosta meg a szilvákat. Ujjai közé fogta a legszebb szilvát, a fény felé tartotta. Sokáig nézte, mintha először látná, majd kihullajtotta kezéből. A szilva az asztal szélére gurult. Utolsónak a sárgadinnyét vette ki a kosárból, éles késével kikanyarított belőle egy darabot, és – miután megbizonyosodott róla, hogy úrnője elmélyülten dolgozik – beleharapott a zamatos gyümölcsszeletbe. A piramis alakú gerezdet a cseresznyéstál és a felvágott dinnye mellé helyezte.

Pár lépést hátrált, onnan gyönyörködött a kompozícióban, kész festménynek látta a válogatott gyümölcsöktől roskadozó asztalt. Azon gondolkodott, mi értelme megfesteni, ha így is tökéletes a látvány, s amire úrnője befejezi a képet, megromlanak a cseresznyék és a szilvák, megpuhul a sárga dinnyebél. Észrevette, hogy egy szemtelen légy repül a tál felé, gyorsan elhessegette, mert úrnője nem tűrte meg közelében a rovarokat. A szomszéd utcában lakó elzászi művész, akinek képtelen volt megjegyezni a nevét, bezzeg nem teketóriázott, hanem ráfestette a vászonra a légy árnyékát, sőt egyik festményén – a saját szemével látta – egy élő muslica is odakerült a hervadó virágok és a borospohár képe közé. A muslica, amely valószínűleg épp akkor repült a festő ecsetje és a vászon között, mindörökre ott maradt a festményen. A szolgálót annyira megbabonázta az elzászi művész alkotása, hogy egyik este minden bátorságát összeszedve megkérdezte úrnőjétől, ő miért nem fest a képeire apró rovarokat vagy legalább egy tarka lepkét. Azt a választ kapta, hogy a Szajna jobb partján lakó megrendelők tökéletesen szép gyümölcsöket ábrázoló képeket szeretnének étkezőikben látni, és úgy tartják, a rovarok csak elcsúfítanák a festményt.

A szolgáló nesztelenül az ablakhoz lépett, nézte, amint odakint felszakad a köd, és előmerészkednek az első, sápadt napsugarak. Nem vette észre, hogy a légy újra felbukkant, rászállt a legszebb cseresznyére, sőt valahonnan egy hernyó is előkúszott, lassan közelített a dinnyeszelet felé. Lehunyta szemét, és egy pillanatra elábrándozott. Azt képzelte, hogy ő is festő, egy óriási vásznon dolgozik, amelyen a friss gyümölcsök mellett legyek, muslicák és mindenféle színpompás pillangók repkednek, szárnyuk ezüstösen csillog a hajnali fényben.

Kovács Katalin

(Megjelent a Tiszatáj 2020. májusi számában)